BAMA

Szerintem felesleges itt is - mint mindenhol - allandoan felelosoket keresnunk. Megint megy az egymasra mutogatas, szulok, szukebb-tagabb kornyezet hibaztatasa stb. Nem biztos hogy ennyi bunos van itt. Nagyon sok kattant ember rohangal kint az utcan, nem lehet mindet orvosi ellenorzes ala vonni. Sot sok olyan idegbeteg mentalisan serult van odakint akinek sem a kornyezete nem tudja sem pedig o maga hogy ilyenre kepes lehet. Hiszen most attol hogy valaki egy gyengebb idegrendszeru es sokkal erzekenyebb mint masok meg nem feltetlenul jelenti azt hogy gyilkos lehet az illeto. Ezert az ilyen tragediakat sajnos nem lehet elore kiszamitani. Vannak es mindig is lesznek mentalisan beteg emberek. Sajnos ilyenkor csak utolag lehet valamit tenni, pl elmegyogyintezetbe csukni hogy legalabb mar tobbet ne gyilkoljon. De elotte?

hazudik a sz..házi! Életfogy. ózdiakkal egy cellában!

Tisztelt Ujiko!

Ahogy mondja: az élet valóban kockázatos vállalkozás, olyannyira, hogy a jelenleg élő emberek elhalálozásának statisztikai valószínűsége gyakorlatilag 100 %. Még akkor is az lenne, ha erőnkhöz mérten megkísérelnénk valóra váltani azokat a "népszerű frázisokat". Mondom, ha legalább megkísérelnénk. Eszünkben sincs. Hisz a véletleneket úgysem áll módunkban megakadályozni, ugye?
A véletlen esemény az ember számára az, amelynek bekövetkeztére nem, vagy nem kellően tud felkészülni. Ilyen értelemben, ad abszurdum, az égvilágon minden jövőbeli esemény véletlennek tekinthető. Még a halálunk is. Viszont elég sok mindent tehetünk éppen a jövő eseményeinek befolyásolása céljából. Ha eléggé tudatosak vagyunk és nem rejtőzünk a "véletlen" zavaros fogalma mögé, akkor bizony nagyon sok ma, vagy akár a múltban kezdődő folyamat eredményét tudjuk befolyásolni, nem is csekély mértékben. Természetesen ennek vannak korlátai...
Szívesen filozofálgatnék még Önnel erről, de nem hiszem, hogy a "mit-hogyan-ne-kelljen-már", meg a "minden-véletlen-mit-tehetnénk", avagy az "én-ugyan-nem-vagyok-hibás" címkéjű polémiára hajlamos lennék ráhangolódni. Eddig soha senki kedvéért nem tettem ilyet, így hát ne vegye rossz néven, ha ezúttal sem teszem, még az Ön kedvéért sem.
Ha Ön tényleg úgy gondolja, hogy az itt napok óta, esetenként indulatosan vitatott tragédiának csupán néhány felelőse van, akkor nekünk, kedves uram/hölgyem, nem sok megbeszélni valónk maradt. A felelősség ugyanis számomra ez esetben nem kizárólag, és nem is főleg büntetőjogi és/vagy orvosszakmai aspektusú. Tekintve, hogy a téma, e lapon megjelenő cikkeihez fűzött hozzászólásaimban, úgy vélem, már bőséggel kifejtettem ez irányú álláspontomat, ezt itt nem kívánom megismételni. Viszont továbbra is állítom, hogy kies hazánk társadalmi folyamatai betegesen rossz irányba haladnak, s amíg e tendencia nem változik meg, fel kell készülnünk a mindebből magától értetődően következő, és bizonyosan sokasodó, hogy az ön szavával éljek, "véletlenek" következményeinek a feldolgozására, de legalább a viselésére. Bár, ha nem veszi rossz néven, az iménti mondat "véletlen" szavát mégiscsak a "tragédia" szóra cserélném, még akkor is, ha Ön kissé másként értelmezi e szavak jelentését.
Ugyanakkor a magam részéről megkísérlem tovább folytatni az infantilis hangzású, utópisztikus marhaságszámba menő, népszerű frázisok megvalósítását. Talán nem leszek teljesen egyedül ezzel, vagy ha mégis, remélem nem végzem máglyán, vagy kereszten az emberi önzés, ostobaság és határtalan arrogancia "véletlenje" folytán.

Egyre világosabb, hogy amint eddig sem kizárólag a saját hibáim, bűneim terhét nyögtem, ezután sem lesz ez másként. De jutni fog belőle nyilván Önnek is elég, természetesen véletlenül, ebben biztos vagyok - és nem is véletlenül -, ahogyan mindenkinek. Tán itt megemlíthetem: ennek a fiúnak a halála személyes tragédiám, annak ellenére, hogy eleddig a létezéséről sem tudtam. Jobb lett volna, ha ekként nem is hallok felőle. Dehát a fránya véletlenek, ugye?! Kérem, ha nem érti, miért tekintem személyes ügyemnek az esetet, ne kérdezze meg, mert nem fogom elmagyarázni. Ha tetszik, írja az infantilizmusom számlájára. Ez is el fog ott férni a hosszú bűnlajstromom egy tételeként...

Mindazonáltal ártatlan, szeplőtelen életének magabiztos folytatásához további sikereket kívánok!

Ha az említett, beteg ismerőse iránt tiszteletet, urambocsá szeretetet érez, javaslom, ne hagyja sorsára! Nem biztos, hogy a barátja problémáival összefüggő felelősség viselésére egy pszichológus az egyedül alkalmas személy, amiként a kölyköket sem csak a szülő, vagy csak az iskola neveli, egymásra tologatva a "véletlenekért" a felelősséget. Gondolja meg ezt, kérem!

Tisztelettel Novák László, Szegedről

Tisztelt novaklaszlo56!

Először hadd válaszoljak a nem megválaszolásra szánt kérdésére: valószínűleg kevés embernek alig néhány hibája játszott csak szerepet ebben a tragédiában.
Persze lehet népszerű frázisokat puffogtatni: semmi sem történik véletlenül, figyeljünk egymásra, fogjunk meg egymás kezét, mindenki a maga kis posztján tegyen meg mindent, vagy akár "megelőzés komplex és kompakt, mindannyiunkat mozgósító, gigantikus vállalkozása".
De kár lenne tagadni, hogy semmilyen összefogás nem fogja megszüntetni a villámcsapásokat, és annak magánéleti vagy társadalmi megfelelőit sem, legyen az egy betegség a családban vagy akár egy ilyen tragédia. Bár ön úgy tűnik megpróbálja, elég bizar dolog kétségbe vonni a véletlen létezését.
Persze, meg lehet és meg is kell próbálni a veszélyek valószínűségét csökkenteni. De a tragédiákat kizárni soha nem fogjuk tudni, ezért ha egy mégis bekövetkezik nem kell egyből önostorozásba kezdeni, hogy "mától kettőzött figyelemmel kell lennünk!". Az elővigyázatosságnak van egy ésszerűségi határa. Nem járhatunk az utcán folyamatosan az ég felé nézve, hogy nehogy a fejünkre essen egy virágcserép.
Az ilyen emberekkel épp hogy nem ugyanúgy kell bánni mint a többiekkel. Hisz belőlük az egyenlő bánásmód váltja ki az ilyen reakciókat. Velük nem lehet viccelni, nem lehet - mások számára hétköznapi - kérdéseket feltenni nekik, mert ők ezt támadásnak fogják fel.
Legalábbis szerintem.

De tényleg érdekelne, hogy ebben a konkrét esetben - az általános elveket a gyakorlat aprópénzére váltva - kinek és mit kellett volna máshogy csinálnia ön szerint?

Ami az ismerősömet illeti: nagyon nagyon sokat beszélgettem vele, és amikor úgy láttam/láttuk, hogy egy hajszállal sem vagyunk előrébb, akkor még arra is rá tudtuk venni, hogy menjen el pszichológushoz. De a pszichológus semmi különöset nem vett észre vele kapcsolatban (még erről is tudtam vele beszélgetni valamennyit). Nem is csoda, mert csak az ő verzióját hallotta mindenről, ő pedig - valószínűleg nem szándékosan, csak a torz világlátása miatt - a valóságnak egy teljesen kifordított verzióját mondta el neki. Attól pedig elzárkózott a pszichológus, hogy valakitől meghallgassa hogy egy külső szemlélő hogy látja a dolgokat. Szóval semmivel sem jutott előre így sem, az alkalmankénti 7-8000 Ft viszont sok volt egy óra beszélgetésért, úgyhogy egy idő után abbamaradt. Mondjuk szerintem nem is volt értelme így.

Roppant nehéz, bonyolult kérdéseket feszegetsz, kedves Zsoltee! De te legalább feszegeted őket! Ha nem sértelek vele, ezért részemről máris jár egy virtuális kézfogás. Járna személyesen is, de most itt ezzel kell beérnünk.
Tudod, az ember a földi élővilág egyik fajaként lényegében ugyanolyan törvények szerint viselkedik, érez, reagál a szükségletei kielégítése céljából, mint az összes többi élőlény. A hasonlóság (tkp. lényegbéli azonosság) annál szembeötlőbb, minél kisebb biológiai rendszertani távolságból történik az összehasonlítás.
Minden földi élőlénynek vannak általános és specifikus szükségletei, természetesen az embernek is, méghozzá igen sokféle, és sokféle, árnyalt módon leírható, megjeleníthető szükségletrendszerről beszélhetünk a mi fajunk esetében. Ezeket itt most nem taglalnám. A lényeg, hogy ha egy élőlény - és innentől az emberre fókuszáljunk - tartósan és erősen akadályozva van a szükségletei kielégítésében, akkor félelmi reakciókkal válaszol, amelyeknek már kívülről is egyértelműen jól látható fejleménye a félelem mindannyiunk által jól ismert terminálja: az agresszió. Így tehát világos, hogy a félelem, és annak állandósult, akut formája, a szorongás bizonyos - sokmindentől, nem utolsó sorban az egyén tűrőképességétől - függően, végső formájában agresszióban fejeződik ki. Ha a miliő nem kellően kiszámítható, nem eléggé biztonságos, akkor a szükségletek megfelelő kielégítésének az elmaradáásától való félelem stressz állapotba hozza az élőlényt, mely állapotnak az a célja, hogy az energiatartalékok mozgósításával növelje a szükségletek kielégítésére irányuló aktivitás hatékonyságát. Ez, ha mondhatom így, a huszonkettes csapdája is egyben, legalábbis az ember esetében, hisz az ember "falkában", azaz szervezett aktivitás kifejtésére alkalmas csoportban (a társadalom és annak szubcsoportjai) a leghatékonyabb - földi hegemóniáját is így szerzte, s csak így tudja megtartani is a többi fajjal szemben -, viszont a félelmek, a szorongás éppen ezeknek a szervezett csoportoknak a kohézióját lazítja fel, mert az egyén túlélése az egyre kaotikusabb, bizonytalanabb körülmények között egyre erősebben ösztönvezérelt lesz, vagyis, bár most lenne a legnagyobb szükség a szervezett összefogásra, a csoportok értékrendje fellazul, s az egyének individuumként kezdenek, akár egymás rovására is rivalizálni (meg kell jegyezni, hogy mindez az egészségesként definiált egyénekre és csoportjaikra vonatkozik, de azt is leszögezhetjük, hogy a legkülönfélébb magatartászavarokra hajlamos emberekből ilyen körülmények között könnyen válhat veszélyes, a hajlamit felerősítő hatások következtében a környezete számára kiszámíthatatlan "beteg" is). Nagyjából, vagy pontosan ez zajlik napjainkban, és erre, úgy tűnik, hosszú távon kell berendezkednünk, sajnos. Ha az egyének többségének kogníciós képességei váratlanul felerősödnének, akkor elég gyorsan konszolidálódnának a társadalmi viszonyok. Ehhez azonban, úgy tűnik "soron kívüli" gyors mutációra lenne szükség, s erre sajnos vajmi kevés a remény. De sok mindent lehet így is tenni, és nem is kell feltétlenül mindent "felülről" várni. Ha pl. azokban, a kisebb közösségekben, amelyekhez közvetlenül tartozunk, érvényre juttatunk bizonyos, az emberi együttéléshez szükséges értékeket, máris sokat tettünk a társainkért, s bármily hihetetlen: ezzel önmagunkért ugyanannyit tettünk, mint a többiekért. Ennek belátása, úgy tűnik, embertársaink többségétől egyelőre nem várható el. De valami azt súgja, hogy te tudsz valamit... El ne áruld magad, nehogy bajba kerülj! :D
Őszinte tisztelettel, főhajtással üdvözöllek!

Igen, személyesen ismertem, ált.isk. osztálytársam és barátom volt. 4. osztály után elváltak útjaink és azóta nem találkoztam vele.

Én is bízom benne, hogy az ilyen esetek után az emberek elkezdenek gondolkodni, és nem halálbüntetést meg szabályok szigorítását kiabálják, hanem magukba néznek, hogy vajon ők EMBERKÉNT BÁNNAK-E társaikkal?

Sajnos én sem vagyok szent, volt egy kollégiumi szobatársam, aki borzasztóan büdös volt állandóan. Ahelyett, hogy segíteni próbáltam volna neki, inkább folyamatosan piszkáltam emiatt. Most már biztos nem tenném ezt vele...

A másik probléma, hogy elnézünk egymás mellett. Ha egy problémát látunk, inkább elfordulunk, mondván: van nekünk is épp elég bajunk. Ez amolyan civilizációs ártalom. Erre nem tudom mi lenne a jó megoldás.

Gondolom, a saját tapasztalatodat osztottad meg velünk G. Á-val kapcsolatban. Félek, egyre több lesz mifelénk az elkallódó, a stresszek növekvő nyomásának ellenállni nehezen tudó, illetve ezekre félelemmel és agresszióval, esetenként súlyos, veszélyes mentális zavarokkal reagáló ember. Azt hiszem, elég nagy a baj, és látom, ezt te is érzékeled. Remélem, napról napra többen leszünk ezzel így, és talán nem hiába...

Hogy ki milyen mértékben felelős a történtekért, azt nem tudom megállapítani, egyet viszont biztosan tudok:

12 éve Ákos egy épelméjű, vidám srác volt!

Azóta elkallódott a társadalmunkban, a szülei nem vették észre a problémáit, az orvosok pedig félrekezelték.

Az eredményét mindenki láthatja :(

Bocsánat, Ujiko! Az "előremutató" kérdéséről megfeledkeztem.
Kimerítő, minden részletre kiterjedő válaszom: NEM TUDOM!
Talán magához, az Ön által aggodalommal figyelt emberhez kellene fordulnia, és nem csak Önnek. De, ha ezt nem tartja veszélyesnek önmagára nézve - azt mondta, az ismerőse legfeljebb önveszélyes -, és nem sajnálja rá az időt, akkor akár össze is barátkozhatna vele, hogy így, közelebbi kapcsolatukban több, mindkettejük számára megnyugtató, vagy a probléma megoldásához vezető információk kerülhessenek a felszínre. Ennél részletesebben sajnos nem tudok itt válaszolni a provizórikus kérdésére.

Kedves Ujiko (127)!
Igen, jól érti!
Ha csak a szóban forgó esetre fókuszálunk - ami eleve hibás megközelítés - akkor:
- hány embernek;
- hányszor kellett
hibáznia (s e hibák talán nem is mindig a tudatlanság szándék nélküli ártatlan homályából törtek elő!) ahhoz, hogy ez a tragédia bekövetkezzen?!
Mint mondtam, ezt, a beszűkült látókörű megközelítést alapvetően elhibázottnak tartom, hiszen ez azt jelentené, hogy amúgy minden tökéletes rendben van velünk, bennünk, körülöttünk, csakhát az ördög nem alszik, ugye, és időnként keményen kibabrál velünk, s mi, szegény, jóravaló, ártatlan báránykák ez ellen mit sem tehetünk! Keressük meg a felelősöket, húzzuk el látványosan a nótájukat, s mivel ezzel minden gondunk-bajunk elszállt, minden mehet tovább a megszokottak szerint, egészen addig, míg annak a fránya ördögnek megint kedve szottyan valami kegyetlen tréfához.
Valahogy így, kedves Ujiko?