BAMA

Ezúttal nem a dübörgő Forma–1-es pályán beszélgettünk Szujó Zoltán sportriporterrel, hanem egy pécsi cukrászdában, békében, nyugalomban.

  Tíz éve jár Baranyába a sportriporter, így otthon érzi magát a megyében (fotó: Laufer László)

– Tíz éve járok Baranyába, pontosabban a feleségem falujába, Baksára, úgyhogy nagyon is otthon érzem magam már itt. Adrival Orfűn mondtuk ki a boldogító igent, mégpedig azért, mivel az első randevúnk is ott történt. Az esküvő után aztán az egész csapat még „aznaposan” indult Szegedre, onnan közvetítettem Erdei meccsét. Ami még Pécshez köt picit, hogy amikor az egyetemi kosárcsapatban játszottam, Iványi Dalma apukája volt az edzőm.

– A sportriporterkedés gyerekkori álom volt?

– Abszolút. Nyolcéves voltam, amikor szakszervezeti kiránduláson jártunk Budapesten, és a Szabadság téren láttam Knézy Jenőt bemenni a tévészékházba. Akkor született meg a nagy döntés. És milyen az élet, a 2000-es sydney-i olimpia hazai stábjában még együtt dolgozhattam Jenővel, akinek ezt el is meséltem, kicsit meg is hatódott tőle.

– És a Forma–1? Szintén szerelem?

– Minden érdekelt, több tucat füzetet ragasztottam tele az NBA, az NHL, valamint foci- és kézilabda-újságkivágásokkal. 1990-ben a nagypapám elvitt a Magyar Nagydíjra, és nagy kedvencem, Alain Prost, az orrom előtt pördült meg és esett ki. Lementem a kerítéshez, potyogtak a könnyeim. Odaintett nekem, mint aki azt mondja, sebaj, öcskös.

– Most sokakat izgat, vajon a M1-re átkerülő Forma–1 közvetítéseknek Szujó Zoltán részese lesz-e?

– Egyelőre szóbeli egyeztetések folynak, meglátjuk, mi lesz belőle. Felkészültem rá, hogy elengedem a F1-et, ha kell. De nem bánom, ha nem!