BAMA

Állandóan megszólítottak, érdeklődtek, hogy ez meg ez hol van. Segítettem nekik. Mikor megkérdeztem, hogy mellesleg mit csinálnak így együtt, azt válaszolták: ICWiP. Értetlenül néztem – azt gondoltam, ez valami angol szleng, amit nem értek. Eltelt néhány nap, mire összeállt a kép.

Immár tizennegyedszer rendezték meg a Nemzetközi Pécsi Kultúrhetet, az ICWiP-et. Ami alapban egyébként nem más, mint egy óriási nemzetközi happening. Persze, vannak keretek minden évben, amik meghatározzák a közös munkálkodást: hol a média, hol az Európai Unió az, ami központi témaként előkerül. Ám egyvalami sosem változik: a hangulat. Valami olyan felszabadultság van ilyenkor a levegőben, amit tizenöt éve még el sem tudtunk képzelni. (Nyolc éve találkoztam Jackkel. Új-Zélandról jött, még soha nem járt Magyarországon. Első nap adtam neki egy fél Túró Rudit. Onnantól kezdve egy héten át folyamatosan azt evett. Elmondtam neki Esterházy Péter híres mondatát: „A kommunistákban a számháború volt jó meg a Túró Rudi.” A számháborút nehéz volt lefordítani.)

Az ICWiP egyik nagy titka egyébként éppen a nyelv. Alapban angolul menne a kommunikáció – ám a legtöbbször akkora a bábeli kavarodás, hogy belehallgatóként csak kapkodjuk a fejünket. (Három éve találkoztam Juannal: Spanyolországból jött, a dzsé-t nem tudta mondani, így rá kellett hangolódni beszélgetés közben, második nap sikerült csak. Kiderült, hogy ott volt azon a Barcelona-meccsen, amin én is – csak nekem az volt az egyetlen, az életre szóló élmény, neki meg csak egy az évad meccsei közül. Aztán sangriába és koncerti üvöltözésbe torkollott az este.)

Az ICWiP nem mellesleg egy nyárközepi zenei fesztivál is. A mostani minden idők legnagyobb Nemzetközi Kultúrhete – korábban még fele ennyi pénz sem jutott egy-egy rendezésre, így a zenei felhozatal is roppant erős volt. S ez az erősödés szombaton éri el a csúcspontját: akkor csap a húrok közé Goran Bregovic, és ajándékoz meg tízezer embert egy felejthetetlen élménnyel. Igaz, a felejthetetlenségre eddig sem volt panasz. (Két napja találkoztam az egyik főszervezővel. Már nem volt fehér a szemében – olyan volt mint egy nyúlé, csupa pirosság. Ennek ellenére megállás nélkül pörgött. Kérdeztem, hogy bírja. Fiatal vagyok, most kell bírni, válaszolta.)