BAMA

Alkalmam volt a sportpályán csatázni vele: a fociban rámenős középpályásnak ismertem meg, teniszben szó szerint poénra hajtó ellenfélnek, míg az irodalomban, a pódiumon tömör, csattanós történetekkel lepett meg mindenkor. Ám amikor leülünk beszélgetni, korántsem egy mókamester válaszolgatott a kérdéseimre, sokkal inkább egy tudatosan élő, határozott ember. Mint kiderült, a humorközpontúságának is „gyökere” van, vidám színpadi szerepekben. Nagy Bandó András ugyanis színésznek indult, Szegeden éveken át volt amatőr színjátszó, pár éve pedig a Pécsi Harmadik Színházban újra vállalt egy szerepet Háy János A Gézagyerek című darabjában.

  A humor a vérében van: könyveiben is megtalálhatók a bandós vidámságok

— Nem lettem színész, mert amikor megházasodtam, lemondtam erről a pályáról. Úgy éreztem, a kettőt nem lehet együtt jól csinálni. Hogy jól döntöttem-e? A válasz a 42 együtt töltött, természetesen csöppet sem gondtalan év. A házasság veszélyes üzem: a föladás művészete. Két emberből gyúródik össze egy. Saját énünk is ilyen: a jó és a rossz küzd egymással, és a dolgunk, hogy segítsük a jó győzelmét.

A humor a vérében van. Felnőtt- és gyermekkönyveiben, versesköteteiben is mindig viszszaköszönnek a jellegzetes bandós vidámságok. Vajon miként látja ezt a másik oldalról a humorista-író?

— Már diákként is vágott az agyam, és minden ziccerre jött poént lecsaptam. Ez eleinte zavarta a tanítóimat, aztán rájöttek, hogy egész más az óra hangulata, ha hagyják, hogy kibontsam magam. A középiskolában új erőre kaptam, akkor már karikatúrákat is rajzoltam a faliújságra. Olcsi, az építészettanárunk pedig kuncogó nézelődéssel indította az óráit. Vallom: pályám nem 1982-ben, a Humorfesztiválon indult, hanem a születésemkor. A batyu így 65 éve került a hátamra, benne az elvégzendő feladatokkal. Tucatnyi talentumot kaptam, megannyi lehetőséggel, és persze kötelességgel.

Kisiskolásként versmondóként arattam sikereket, de színjátszó készségem is előbújt, aztán rajzoltam, verset írtam, később két egyfelvonásost, majd az első humoreszkeket. Mindig jött valami újabb: humorpódium, festés, fotózás, faragás, könyvek. Színjátszó társam, Molnár Jutka óvott: nehogy szétforgácsoljam magam. Később kiderült: forgácsoknak születtem, aztán komoly törzzsé álltam öszsze. Ezt hordozza, ezt jelenti a Bandó név.

Hogy hogyan lett Bandóvá a Bandó? S merre haladt tovább a karikaturista? Arról így vélekedik: — Bandikából lett a Bandi, Bandiból a Bandó, aztán hozzám ragadt, később pedig tartalmat kapott: Bandóval szignóztam a faliújságon és az újságokban megjelent rajzaimat, így írtak ki az előadások plakátjaira. Ragadványnevem a seregbe is elkísért, tíz éve pedig fölvett nevemmé lett, az anyakönyvi kivonatomban is így szerepelek. Ahogy az indiánoknál: nevemmé lett a megnevezésem. Hoffmann Gézából „a Hofi” lett, Nagy Andrásból „a Nagybandó”. Ezek márkanevek: ma már mindenki tudja, kit és mit takarnak. A karikatúra pedig stabil pont maradt a pályámon, 1975 körül gyorsrajzolóként léptem föl a Szeged bárban, és a műsor önálló estté nőtte ki magát.

Aki látta, megerősíthet: világszám volt! Zenei montázsra rajzoltam, mely asszociációs játékká lett. 1973-ban, a Szegedi Tanárképző klubjában, az első kiállításomon írásaimat is fölolvastam, és ennek sikere a humorpódiumra lökdösött. Ma már ritkábban, és jobbára örömszerzésért rajzolgatok. A napi 2-3 óra rajzolás kikapcsolódás, ezt aktív meditációnak mondom. Nem a pénzről szól, csak magányos örömszerzésről. Efféle örömet ad a tenisz, a tó körüli vagy az erdei futás. Tanítom mindenkivel: este azt is írd be a naptáradba, hogy „holnap, X órakor találkozom: Velem”! Ne te légy az utolsó, amikor a dolgaidat bevésed!

  Akárcsak az indiánok, megküzdött érte és kiérdemelte a Nagy Bandó nevet

A humorista Deszkről indult, Szegeden tette meg az első színpadi lépéseit, Budapesten futott be, mégis a baranyai üdülőfalu, Orfű lett a végállomás, itt él immár húsz éve.

— Humorfesztivál-győztesként szerződtettek a Mikroszkóp Színpadhoz, egy év múlva már sorjáztak a tévés produkcióim. Közben a havi húsz színházi szereplés lekötött, nem jutottam el a hajdan bejárt vidéki klubokba, hát fölmondtam. Újra országjáróvá lettem, és az Orfűi Hétvégék egyike hozott el ide. Négy év múlva már volt egy kis nyaralónk, és két sóhaj tartott itt. Az egyik a ragyogó, színpompás őszi, amikor vissza kellett menni Pestre, a másik a rügybontó tavaszi, amikor végre újra ideértünk. Itt azt kaptam, amire vágytam. Hegyek, erdő, patakok, tavak, futás, úszás, horgászás, és hát az írás meg az olvasás nyugalma.
Írt három tucat könyvet, meséket, verseket, állatfigurás jellemrajzokat gyerekeknek, az élettel számot vető, a halállal megbékélő bestsellert és sok más, nevettető és könnyfakasztó könyvet. Mi jöhet még ezután? Ki fogja megírni Nagy Bandó András életregényét?

— Idén 65 éves leszek, ezt az esztendőt még végigcsinálom így, aztán az életművemet magam zárom le. Az Úton-útfélen című könyvemet „folytatva” megírom az Úton-útvégent is. Ez nem jelenti azt, hogy a halálra készülök. Az Úton-útvégenben az alig ismert Kalandáriumok (naplókönyveim) fontosabb kiemelései is helyet kapnak, de kitárom azokat a mappákat is, melyekben meg nem írt érdekességek lapulnak, emlékezetes levélváltások, politikai, szakmai viták, a hozzáfűzött mai megjegyzéseimmel.Rendet raktam otthon a szobámban, azokat a köteteket, amiket már biztos nem olvasok el, az orfűi könyvtárnak adtam. Tavaszra kiadom a Bandó-összest, benne minden humoros írásommal, kabarémonológommal. És talán már a könyvhétre kijön az eddigi 16 kötetemből készült gyermekverses nagyválogatás.

Összességében elégedett vagyok az életemmel, jó sorvonalon araszolhattam. Eddig rengeteg dolog fért bele, ez kiegyensúlyozottá és boldoggá tesz. Nincs betegségtudatom, megmaradt a szorgalmam, nem kopott el a tehetségem, és talán lesz szerencsém ezután is. Az utolsó időszakra is nyugodtan, derűsen és méltósággal készülök.

Társadalmi funkciók:  a hajléktalanok megmentőjétől a polgármesteri munkáig

Nagy Bandó András 1990-től egy éven át Orfű polgármestere volt, egy évvel előtte a hajléktalanok megmentőjeként ismerhettük meg. A két társadalmi szerepvállalásáról így vélekedik az író:

— Örkény mondja: a legszebb emberi tett a szolidaritás. Engem az utcán az elsők között szólít meg bizakodva a krisnás vagy a koldus. 1989 februárjában efféle érzés hajtott a hajléktalanok mellé, és 3 hónap elég volt ahhoz, hogy létrehozzam az ország első, sokak által megtámogatott, hajléktalanok által működtetett szállását. Azóta közel száz nyílt már. Bíztak bennem, hallgattak rám: látták, tudták, hogy nincs politikai erő mögöttem, magamat adom. Így ötszáz ember kerülhetett ágyba, zuhanyozhatott, főzhetett magának és társainak. A Déliben magasra emelt táblájukra ezt írták: MI IS EMBEREK VAGYUNK! Mondtam, no, akkor most ezt kell bizonyítanotok. És legtöbbjüknek sikerült. Ez egyfajta szamaritánus történet, melyet három hónap után muszáj volt lezárnom, attól fogva már szociális munkások segédkeztek, rájuk bízhattam a csapatot.

Orfűre költözésemkor pedig közvetlenül a rendszerváltás után egy értelmiségi kör kérte, hogy vállaljam el a jelölést. Végül az ország első megválasztott (10 hónap múlva pedig az első lemondott) polgármestere lettem. Tehát: nem én akartam polgármester lenni, de nem bánom, hogy egy éven át segíteni tudtam a falunak. Úgy gondolom, ekkor váltottam meg a belépőjegyem Orfűre. Természetesen, mint mindig, túlhajtottam magam, sem fellépni nem jártam, se írni nem bírtam ekkoriban. Megkönynyebbültem, amikor megszabadultam a tehertől.