BAMA

Az elmúlt hétvégét követően akad, aki Habib Koitéra esküszik, mások a „dzsesszes” tangóharmonikába, cimbalomba, vagy hegedűbe szerelmesedtek bele.

Ha ez a világzene, akkor a Nox is azt játszik, mondta egyik ismerősöm a Maliból érkezett Bamada együttest hallván. Mert Habib Koité afro-ritmusokra europaizált pop-rock dallamokkal jelentkezett, ám ennél mégis sokkal többről volt szó. A hangszerkülönlegességek, a szokatlan tánc- és hanghatások folytán igen érdekes és szokatlan muzsikát kaptak a pécsiek. Kiemelkedett ez az előadás a népi elemekkel tűzdelt zenei látványshow-rengetegből az afroscat énekbetétek, az afrobluesos hangzás felvillantása, no meg a válldobos fergeteges improvizációi és a balafon (a xilofon tompa üveghangokat kiadó afrikai rokona) szólói révén. Mindehhez Habib Koité közvetlensége jelentette a pluszt, hiszen nem mindennapi, hogy a világsztár maga is beüljön a sorokba, s szerelmet valljon egy szál gitáron az ott ülő hölgyeknek.

Megadta ez az alaphangot a Pécsi Jazz Hétvégének is, melyre minden korábbinál többen jöttek el. Pénteken a kezdő (korántsem igaz ez a játékára) banda a német Jazz Pistols a tavaly Pécsett járt John McLaughlint idéző dzsessz-rockot játszott, olyan gitárszólókkal, amilyenről minden fiatal álmodozik. Aztán Richard Galliano harmonikajátékára dugig telt az Uránia, és a Montmartre beköltözött a moziba. Tiszta, minden hangot pontosan kijátszó, mégis káprázatosan gyors játékot kaptunk, izgalmas hegedűs kontrákkal.

  Habib Koite a széksorok között is játszott

Az igazi dzsesszt azonban szombaton hallhatta a publikum. Az borítékolható volt, hogy a 15 éve Al Di Meolával és Stanley Clarke-val itt jár Jean-Luc Ponty nagyot alakít majd. Ám az első fellépő, David Yengibarjan is felnőtt a feladathoz. Nem mindennapi triót hozott össze az örmény harmonikás – a cimbalomnál Lukács Miklós ült, a furulyát és a szaxofonokat Dresch Mihály szólaltatta meg. Ékszerdoboz gyöngyszemekkel ez hallottuk Gallianótól, s progresszív kísérletező dzsesszé formálta a hangszer lehetőségeit Yengibarjan.

Azt gondolnánk, itt a Kárpát-medencében nemigen lehet már újat mutatni nekünk hegedűn, hiszen prímásokból igazán nem állunk rosszul. Nos, Jean-Luc Ponty egyértelműen bebizonyította a zárókoncerten a pécsi publikumnak, miért világelső ezen a hangszeren. A jellegzetes szaggatottan gyors ritmusokat hihetetlenül profi társai, a dobos, basszista és billentyűs pedig olyan szinten vették át, hogy a közönség többször hangosan ujjongott a gyönyörűségtől. Bekiabálások, bravózások, elismerő füttyök tarkították a szólókat, miközben Ponty végig arisztokratikus eleganciával uralta a színpadot.

Előzetesen sokan aggodalmaskodtak, hogy ilyen nevekkel a jazz hétvégét legalább a POTE aulába kellett volna vinni. Nos, bár a földön is ültek, a klubzenélés itt sokkal jobban érvényesült, ilyen légkörű koncertet jómagam nem hallottam az elmúlt húsz évben Pécsett. Bánhatja, aki nem volt ott, mert az óborhoz hasonlóan ez a buli az évek múlásával az emlékezetekben egyre nemesebb lesz.