BAMA

Egy óra alatt ideértek, mondja indulásunk előtti napon a mester a telefonba, feltéve, ha autópályán jöttök, és nem ragaszkodtok a táblákon feltüntetett számokhoz. Mi, biztos, ami biztos, ragaszkodunk, így lesz hetven perc Baja, de legalább kényelmesen végig tudjuk hallgatni a Clash-válogatásunkat, ezzel is ráhangolódva az angol zenekar legnagyobb hazai rajongójának kosártáborára. A helyszínt gyorsan megtaláljuk, bár éppen a csendes pihenő alatt érkezünk, azért azonnal tudjuk, hogy jó helyen járunk: a bejárat mellett ugyanis éppen Iványi Dalma beszélget két fiatal lánnyal – angolul. Nem is zavarjuk meg a szakmai értékelést (egy-egy elcsípett félmondatból derül ki, hogy az zajlik éppen), inkább kicsit körbenézünk a kollégiumban. Hangulatos szocreál, mondhatnánk kis eufemizmussal, de szemlátomást a gyerekeket egyáltalán nem érdekli, hogy milyen plakátok és tablók néznek le rájuk a folyosókon – ők ide kosarazni jöttek.

  Rátgéber László (jobbra) az egyéni képzések és tréningek előtt minden alkalommal személyesen is eligazította a fiatal kosárlabdázókat

– Feszes a gyerekek menetrendje, percre pontosan be van osztva az idejük – mondja a segítségünkre siető egyik nevelőtanár, Vargha Zoltán. – Hogy van-e esténként vadulás? Nem igazán. Egyrészt addigra ők már eléggé elfáradnak, másrészt tudják: ha valami egészen durvát csinálnak, máris szólunk a szülőknek, és mehetnek haza szégyenszemre.

Az edzőkre még várni kell, fél ötkor kezdődik ugyanis csak az élet, addig tényleg ejtőzik mindenki. Vagyis majdnem mindenki: az egyik palánk alatt, a laza harmincöt fokos melegben két fiú harminchármazik éppen. Nem kellene lassan pakolnotok, kérdezi tőlük Vargha Zoltán. Már összeszedtünk mindent, válaszolják, a dobálást egy pillanatra sem abbahagyva, inkább játszunk egy kicsit.

Hideg ásványvizet kortyolgatunk a lombos gesztenyefák alatt, amikor egy csapásra beindul az élet: nagyjából három perc alatt kétszáz kosaras jelenik meg a kollégium mellett két betonpályán. Mire az edzők pontosan fél ötkor megérkeznek, már mindenki teljes felszerelésben vár rájuk. A pólók alapján vannak itt Körmendről, Szolnokról, Szombathelyről is gyerekek – bár ha csak erre hagyatkoznánk, akkor a legtöbb srác Los Angeles-i, hiszen vagy tizenöt gyereken feszül Kobe Bryant meze.

– A mai nap az utolsó, így egy könnyű gyakorlat következik: a gyorsindítás – mondja a mikrofonba az utolsó pillanatban betoppanó Rátgéber László. – Szerintem ezzel nem lesz senkinek sem gondja, sőt, aki tud, zsákolhat is, ha kedve tartja.

Az ötperces bemutató edzés után a gyerekek csoportokra bomlanak, fiúk és a lányok, fiatalok és idősebbek, kezdők és már korosztályos-válogatott közeliek – az a fontos, hogy nagyjából egy tudásúak kerüljenek össze, mert így mehet csak gördülékenyen a munka. Az egyik pályán éppen Ivica Mavrenski, a PVSK-Pannonpower vezetőedzője kezdi a tréninget a legtehetségesebb, legidősebb fiúkkal. Vagyis csak kezdené, mert egymondatos értékelésre még a start előtt magunkhoz cibáljuk.

– Nagyon jó ez a tábor, én is nagyon sokat tanultam, de tényleg – mondja egy levegővételre. – Félreértés ne essék, nem vadászom itt tehetségekre, akiket aztán gyorsan leszerződtetünk, de az biztos, hogy néhány nevet megjegyeztem magamnak. Szerencsére az angol nyelvvel senkinek nincs gondja, így simán mennek az edzések. Mehetek most már?

Elengedjük a trénert, aki ellépve tőlünk azonnal kiabálni kezd: Brávó, Láci, brávó, és megtapsolja az egyik éppen zsákoló tehetséget.

– Hogy milyen volt ez a két hét? Fárasztó – ezt már Rátgéber László mondja az edzőknek fenntartott központban. – De ugyanakkor nagyon tanulságos is. Egyrészt örültem annak, hogy sokan segítettek: edzők, pedagógusok, gyakorlatilag mindenki, akit megkértem. Másrészt pedig nagyon jók voltak a gyerekektől kapott reakciók. Mindenki jól érezte magát, és mindenki sokat fejlődött. Mondok egy extrém példát: volt egy lány, aki begipszelt lábbal érkezett, a tábor indulása előtt nem sokkal történt vele egy kis baleset. Mégis eljött, és minden tréninget végignézett. Azt mondta, hogy ebből is rengeteget lehet tanulni.

Szedelődzködünk, indulunk lassan. A pécsi tréner az autóig kísér minket. Na, és mi fog szólni hazafelé, kérdezi búcsúzóul. Radio live transmission, dúdoljuk el a Joy Division-sláger első sorát, ő pedig azonnal a refrént kezdi énekelni, léggitárral kísérve: Dance, dance, dance, dance, dance to the radio. Lehet, hogy mégis rocksztárnak kellett volna lennem, nem edzőnek, mondja búcsúzóul, az ajtót ránk csukva. Szerintünk jobb, hogy végül edző maradt.