BAMA

A győzelmet nem kell megmagyarázni, a vereséget pedig nem érdemes – tartja a mondás. Azt hiszem, a csütörtöki MiZo Pécs 2010 – Beretta Famila Schio Euroliga-összecsapás után nem is az eredmény, ill. a győztes kiléte az érdekes. Persze, szomorú, hogy kikaptak a baranyaiak, de sok örömködésre akkor se nagyon lenne oka senkinek, ha az utolsó triplát történetesen nem az olaszok, hanem valamelyik pécsi dobja.

Kikapni egy jó meccsen, nemes ellenféltől nem örömteli, de elviselhető. Győzni egy rosszon, elkeserítő játékkal sem szívderítő, azonban van mivel vigasztalódni. Helyenként kiábrándítóan játszva vereséget szenvedni egy nem túlságosan acélos csapattól viszont igencsak kedvét szegi az embernek. Egy ilyen mérkőzés után már csak abban reménykedhet, hogy túl van a legrosszabbon, s innentől már csak jobb lehet.

A tavalyi szezon kezdete előtt közvetlenül minden pécsi kosárlabdabarát hálaimára kulcsolta volna a két kezét egy olyan keretért, amilyen idén a Fűzy-Djokic edzőpáros rendelkezésére áll. A 2009/2010-es magyar bajnoki alapszakasz első öt fordulójában mutatott játék és nagy különbségű győzelmek sem utaltak arra, hogy gondot jelenthet egy Schio szintű egylet legyőzése – főként hazai pályán. A bizakodó hangulatot csak erősítette a Győr – barátságos meccsen történő – leiskolázása, és szinte mindenki csak legyintgetett, amikor az edzők vissza-visszatérő motívumként szőtték bele nyilatkozataikba az amerikai légiósok kései érkezéséből fakadó esetleges problémákat.

Az, hogy Fűzyék siráma nem csupán vészmadárkodás volt, a Targoviste elleni – múlt heti – két edzőmeccsen igazolódott be. A szerdain a közönség is láthatta, hogy az a teljesítmény, ami rekordnagyságú győzelemhez vezetett a Szekszárd ellen, bizony épphogy csak elégnek bizonyult egy (valóban) jó erőkből álló csapat ellen. Ekkor érződött először a szezon során a két alapember hiánya, de nagyon. Másnap aztán, zárt kapuk mögött pályára lépett a teljes keret, de az időközben megérkező Ohlde és Mazzante teljesítményét még harmatosnak sem igen lehetett nevezni, és a románok simán megverték vendéglátóikat. Erre mondta volna az öreg székely: „Nono!”

A kosárlabda – különösen a nők esetében – csapatjáték, ahol a játékosok gondosan összekoordinált mozgásának olajozottnak és gyorsnak kell lennie. Ha e két feltétel teljesül, a játék végtelenül egyszerűnek tűnik. A pontatlanság és körülményesség ugyanakkor megbocsáthatatlan bűn. A pécsi csapatnak sikerült mindkettőbe alaposan beleesnie.

Ha az utolsó negyed felénél az ellenfél 51 pontnál jár, az általában a jó védekezés jele. A 40 dobott pont viszont komoly problémákra mutat rá támadásban. A MiZo Pécs 2010 által játszott figurák sokszor nem kerültek befejezésre, mert a labda annyira lassan járt körbe, hogy az ellenfél még időben képes volt tolódni, ezáltal nem maradt üres terület. Amikor mégis sikerült jó pozícióba juttatni a labdát, a játékosok gyakorta kifejezetten gyámoltalan, ügyefogyott megoldásokat választottak. Ez alapvetően két dolgot eredményezett: háborgó publikumot és 21 turnovert.

Egy mérkőzésen ritkán látni ennyi elguruló, kiperdülő, két kar között átszálló labdát, legalábbis ilyen szinten. És ami a legelszomorítóbb, sokszor az ellenfélnek nem is igazán volt „köze” hozzájuk (az elvárhatóan kemény védekezésén túl), egész egyszerűen a pécsiek választottak sorra rossz megoldásokat (centernek térdmagasságban belőtt, irányító háta mögé hajított, ziccerből a semmibe kiadott labdák, stb.) A hazaiak nyilván nem felejtettek el játszani egy-két hét alatt, de ennek a vakok számára is nyilvánvaló jelenségnek kellett, hogy oka legyen.

A magam részéről hármat is fel tudnék sorolni.

Először is a magyar bajnokság és az Euroliga sebessége közt nagyságrendnyi különbség van. A nemzetközi színtéren nincs idő totojázni, labdát kezelgetni, kacsintani passz előtt. Aki nem hiszi, nézze vissza a nyári EB mérkőzéseit, ahol a magyar válogatott leginkább ebben az aspektusban maradt el ellenfeleitől.

A második a dekoncentráltság. Több olyan hazai játékos is volt ma – elsősorban a külső posztokon – akiknek minden energiáját lekötötte, hogy védőfeladatukat tökéletesen ellássák. Támadásra pedig egyszerűen nem maradt szufla. Tudom, ez nem indokolja feltétlenül a látottakat, de ne feledkezzünk meg a lassú támadásvezetés miatt elmaradó szabad folyosók, tiszta dobóhelyzetek hiánya miatti zavarodottságról sem!

A harmadik tényező pedig az első kettő szerencsétlen együttállásából fakad – centerposzton. Az eladott labdák több mint fele két játékoshoz, Sara Krnjichez és Nicole Ohlde-hoz köthető. Előbbi hiába játszik ellenállhatatlanul a bajnokságban, itt azonban jobbról is, balról is hasonló testalkatú játékosok fogták közre, és korántsem tudta úgy érvényesíteni fizikumát, mint a honi pontvadászatban. Mivel fordulékonyságára nem apellálhatott, kínjában passzolni próbált, ezeket a labdákat viszont a rutinos erőkből álló olaszok könnyedén levadászták, legalábbis megakadályozták, hogy célba jussanak. Az amerikai középjátékos pedig egyáltalán nem találta a játék ritmusát (és akkor még finom voltam), gyakorlatilag alig akadt értékelhető megmozdulása. Gondolom, vérprofiként ezt ő is pontosan érezte, ezért próbált volna szabadulni a labdától. Nem igazán járt sikerrel.

A védekezéssel szintén maximálisan lekötött Vajda (egyébként érdemes figyelni a védőjátékát, abban is klasszissá növi ki magát) pedig messze nem tudott annyit hozzátenni az előre játékhoz, mint általában (összesen hat kétpontos kísérlete volt, ennek a duplája a tőle megszokott), így az ellenfél palánkja alatti mélységi játék szép lassan elsorvadt. A villámgyors befutásokból nagyon keveset láttunk (kivéve a meccsvégi, minden mindegy alapon történt hajrázást), ezáltal az ellenfél védelmét sem sikerült megbontani. Az eredmény: pumpálás és alibipasszok a triplavonalon kívül, kétségbeesetten eldobott hárompontos kísérletek (huszonnégyből ráadásul csak négy volt sikeres), és (csúnyán) eladott labdák.

Lehet azon vitatkozni, hogy Horváth Lillát érdemes lett volna többet játszani (és nemcsak Ohlde betlije miatt), mert az ő energikus, „palánkcentrikus” stílusa átlendíthette volna a csapatott egynéhány –több percig tartó – gólmentes holtponton. Vagy azon, hogy akár Somogyival is próbálkozhattak volna az edzők (főként Nagy-Bujdosó negyedik személyije után), mert az ő keze mindig képes elsülni, és nem is habozik rádobni, ha esélye nyílik rá (arról nem beszélve, hogy Mazzante 1/6-os triplamutatóját ő is tudta volna hozni). De az ő szerepeltetésük a mindenképpen a védekezés szétesésének veszélyét hordozta volna magában, ami nem biztos, hogy egy ilyen kiélezett meccsen belefért volna. Mivel a Pécs kikapott, sok veszíteni való nem lett volna, de utólag könnyű okosnak lenni.

Tipikus magyar betegség, hogy az első rossz eredmény után temetni kezdik az addig dicsőített csapatot. Nyilván sokak fejében megfordul, hogy „túlértékelt játékosok gyülekezete” a Pécs, akik „még egy olasz csapatot sem képesek hazai pályán megverni”, és legszívesebben lehúznák a vécén az egész szezont. Előre. Tény és való, hogy rendkívül kellemetlen hazai pályán vereséggel kezdeni az Euroliga-szezont, főleg a régi-új lebonyolítási rendszerben, de ettől még nem dől össze a világ. A lényeg, hogy az egyenes kieséses szakaszra (minden sorozatban) összeálljon a játék, de lehetőség szerint minél kevesebb hasonló kellemetlen meglepetéssel menet közben. A mostani fiaskóból a tanulságokat leszűrve tanulni kell, és lehetőleg minél több hibát kiküszöbölni a következő mérkőzésig. A lecke adott, jöhet a megvalósítás! Kíváncsian várjuk.