Három országban tanult és dolgozott Galambos Tibor

– Tíz éve hagyta el az országot, nagyon fiatalon. Miért?
– Épület- és bútorasztalosnak tanultam Pécsett, s amikor végeztem, lehetőségem nyílt külföldre menni, tovább tanulni a szakmát egy uniós program, a Da Vinci keretében. Így kerültem Németországba, a Boden-tó partjára egy asztaloscéghez.

– Vagyis kiemelkedő szakmai és tanulmányi eredményei voltak. Önt ki ajánlotta a programba?
– Az iskola (Simonyi Károly) mellett az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetsége, az ÉVOSZ, főként Pete Zoltán ügyvezető igazgatóhelyettes.

– Nyelvtudással rendelkezett?
– Pécsett, az iskolában németül tanultunk, valamennyit otthonról is hoztam, egyik ágról nagyszüleim svábok, de Csarnóta nem sváb falu volt, nem lehetett nagyon kötetlenül németül beszélni. A Da Vinci továbbképzési program, de rendesen dolgoztam, egy asztalosüzemben, fizetésért, ám fontosabb volt, hogy szakmailag fejlődhettem.

– Régóta ezzel akart foglalkozni?
– Gyerekként is érdekelt a barkácsolás, s már a szakmaválasztásnál tudtam, hogy szeretném magam sokat képezni. Persze az is kell, hogy szeressem, amit csinálok.

– Miben más Németországban az asztalosmesterség?
– A szakma alapjait tekintve ugyanaz, mint itthon, s idehaza az alapokat meg lehet tanulni, már aki szorgalmas és akar is – sajnos ebből van kevesebb.

– A program végén mi történt?
– Egy évet töltöttem ott, elvégeztem, amire vállalkoztam, utána – szintén az ÉVOSZ segítségével – Franciaországba mehettem, a Lyontól 100 kilométerre fekvő Grenoble-ba, egy felnőtt-továbbképző magánintézetbe. Az iskola neve Compagnons du Devoir, azaz Társak a feladatban.

– Különleges és beszédes név. Ki tudta mondani az elején?
– Az elején nem, mert nem tudtam egy szót sem franciául, de ha rá voltam kényszerítve, gyorsan tanultam a nyelvet. Ez egy különleges bentlakásos iskola, illetve egy hálózat, amelyet Franciaországon kívül kevésbé, de ott nagyon ismernek, viszont van egy kis misztikum is körülötte, mert a legenda szerint Salamon király idejében is voltak compagnonok. A biztos, hogy a francia szabadkőművesek a compagnonoknak adtak megbízást. Az iskola különböző szakmáinak jelei, szimbólumai ma is hasonlóak a szabadkőművesekéhez, s amikor valaki mester (compagnon) lesz, beavatási rituálén lesz azzá.

– Szekta?
– A vádat néha felemlegetik, de épp fordítva működnek a dolgok: egy szektába könnyű bekerülni, annál nehezebb kikerülni onnan, ide viszont nagyon nehéz bekerülni, és később is könnyen kieshet valaki. Tized van, de erkölcstant vagy hittant ma már nem tanítanak.

– Hogyan működnek?
– Hasonlóan a céhekhez, a nagyobb diákok és mesterek segítik a kezdőket, állandó tanárok nincsenek. Az iskola szerez gyakorlati helyet, rendes munka után, este és hétvégén tanulunk és készülünk a vizsgákra. A diákok a településük vagy megyéjük alapján kapnak nevet, én Tibor Le Baranyai voltam. Ugyanakkor az iskola oktatói munkája elismert, például a különböző szakmák világversenyeire Franciaország sokszor compagnonokat nevez.

– Mik az elvárások?
– Fél év után egy vizsgafeladatot kell megoldani, ha az megy, szakmailag tovább lehet lépni, illetve már akkor segíteni kezdik az új tanulókat és egymást, épp ezért emberileg is meg kell felelni, fontos a segítőkészség.

Barátnőjével Bécsben élnek, de haza akarnak jönni

Galambos Tibor mestervizsgája után compagnonná vált, közben a hálózatosan felépülő iskolarendszer több egységét megjárta. Bretagne-ban, egy Brest nevű kikötővárosban, majd Nancyban dolgozott és tanult. Később délen, egy kisebb iskola szakmai vezetését bízták rá. Négy és fél évet töltött Franciaországban, aztán Felső-Ausztriában vállalkozott arra, hogy keressen állást a compagnonokhoz csatlakozni kívánó osztrák fiataloknak, hogy közelebb legyen Magyarországhoz.

Később egy évre hazajött, Dunakeszin, Pécsett is dolgozott. Versenyzett, s több magyar fiatal felkészülését segítette szakmai európai és világversenyekre.

Két éve ismerkedett meg szigetvári barátnőjével, Rajczi Rékával (26), aki akkor már elhatározta, Ausztriába megy dolgozni. Ő német nemzetiségi óvónő, a nyelvtanulás motiválta. Tibor is vele ment, ma mindketten szakmájukban dolgoznak Bécsben, tudnak félretenni, de kint az élet is drága. Büszkék arra, hogy magyarok, családot itthon szeretnének alapítani, Pécsett, néhány év múlva. Még spórolniuk kell, jobbá válni szakmájukban, jobb nyelvtudást szerezni, s azt is várják, hogy jobb legyen itthon a gazdasági helyzet.