Sózott banán és óriásszőlő, fegyveres őrökkel

– Hogyan jut ki napjainkban valaki Haitire?

– Az iskolánk fenntartója a Baptista Szeretetszolgálat, mely árvaházat is működtet a Kubától száz kilométerre fekvő szigetország fővárosában, Port-au-Prince-ben azoknak az árva gyerekeknek, akik a 2010-es hatalmas földrengés során vesztették el családjukat. Ide utaztunk ki önkéntes közösségi munkára.

– Ez volt a cél, de milyen volt az utazás?

– Jó 13 órás repülőzéssel jutottunk ki, Brüsszelen és New Yorkon át, visszafelé pedig Washingtonban is eltöltöttünk egy napot. A részvétel nem függött felekezeti hovatartozástól, a nyelvtudás azonban számított, és természetesen az erkölcsi hozzáállás is. Azoknál, akik nem vállalták az utazást, a fő visszatartó erőt a félelem és a várható nehéz körülmények jelentették.

– Miért, mitől kellett félni?

– Az országban nem lehet szabadon mozogni; autóval, konvojban vittek bennünket mindenhová. Az éttermekben, áruházakban mindenütt fegyveres őrök vigyáztak ránk. Itt ugyanis korábban diktatúra volt, a négy évvel ezelőtti földrengés pedig hatalmas pusztítást végzett. Nagy a szegénység, az emberek többsége ma sátrakban él, az áramszolgáltatás is bizonytalan.

– Érdemes volt kiutazni?

– Gyönyörű a hegyes-völgyes vidék egzotikus növényzetével. Egy napot eltöltöttünk a homokos, pálmafás tengerparton is. A tenger olyan meleg volt, hogy nem volt kedvünk kijönni belőle. A kristálytiszta vízben pedig fantasztikus korallzátonyok tárultak elénk. No és az étkezés! Ettünk például kelepet, ez egy savanykás óriási szőlőszem. A sózott banánt chipsként fogyasztottuk. Az avokádó, a mangó, az ananász mindig ott volt az asztalon, a helyi csalamádéról, az igen csípős pikvízről nem is beszélve.

– Milyen a helyiek élete?

– Hatalmasak a kontrasztok. A romok között nő ki a földből az új Hilton-szálló, egy több mint húszszintes üvegpalota. A repülőn rajtunk kívül csak két stewardess volt fehér bőrű. A Haitin tartózkodó fehér emberek általában valamelyik segélyszervezet tagjaként dolgoznak itt, igen kemény körülmények között. Mindemellett feltűnő, hogy a helybeliek a nehéz körülmények ellenére is sokkal vidámabbak, mint mi.

– Nem bánták meg?

– Nem. Habár voltak izgalmas pillanatok, például átéltünk egy börtönlázadást: több száz kemény bűnözőt kerestek napokon át a rendőrök a romok között. Negatív élményünk mégsem akadt, s ez az út mindenkinek örök élmény marad.

Felkészültek az emberrablásra is

Úgy indult az út, hogy előtte elvitték a pécsi hölgyeket az „FBI-akadémiára” (ILEA a hivatalos neve a Belügyminisztérium budapesti nemzetközi oktatási központjának). Itt rávilágítottak, hogy mennyire gyenge Haiti közbiztonsága, akár fegyveres támadásra vagy emberrablásra is fel kell készülniük. FBI-program alapján zajlott a kiképzésük, a bolti támadásoktól a pincében történő fogva tartásig meggyőzően eredeti tereket hoztak létre, rengeteg veszélyes helyzetet szimuláltak, miközben elmagyarázták, hogy mikor cselekszenek a legtökéletesebben. Nos, ez is elriasztott még jó néhány utazásra jelentkezőt.