Cserkuti András minden kosármeccsen ott van a Lauberben

– Mind a férfi, mind a női gárda meccsein szoktunk találkozni Önnel. Magunk között vagyunk, elárulhatja: volt olyan, hogy inkább otthon maradt volna?

– Úgy két évvel ezelőtt volt egy novemberi hétvége, amikor azt mondtam a feleségemnek, hogy most nincs kedvem menni. Ő meg rám nézett, értetlenül, s azt kérdezte, hogy beteg vagyok-e. Nem voltam beteg, úgyhogy ezzel el is dőlt a kérdés, mentem.

– Évtizedeken keresztül volt játékvezető – ezek után nem furcsa ott ülni az asztalnál a komisszár meg a csapatok technikai vezetői mellett? Tud objektív maradni?

– Abból érzem, hogy öregszem, hogy egyre nehezebb visszafognom magam. Nem is olyan régen volt egy találkozó, amelyen szerintem nagy butaságokat fújt a bíró, s ezt az egyik időkérésnél szóvá is tettem. Holott ezt nem szabad, el is küldhetett volna az asztaltól. Ha én lettem volna a játékvezető, el is zavarom, aki engem onnan kritizál.

– Amikor játékvezető volt, zavart el valakit az asztaltól?

– Előfordult, igen. Tudja, a Parádi–Cserkuti bírópáros arról volt híres, hogy minket a húzós meccsekre is simán kivezényelhettek. Mert kemények voltunk. Szóval nálunk biztosan nem jött volna szöveg az asztaltól.

– Ha már szóba került: volt olyan meccse, amelyiken, fogalmazzunk így, erőteljesebb lökdösődés alakult ki?

– Egyszer Váradi Györggyel fújtam egy jugoszláv mérkőzést a Lauberben, na, ott az egyik kosaras elkapta a Gyuri nyakát, fojtogatta, én meg próbáltam letépni a kezét a nyakáról. Az mondjuk kemény szituáció volt.

– Emlékszik még az első meccsére, amin játékvezető volt?

– Kisebb találkozókon már egészen fiatalon fújtam, aztán 1963-ban letettem a játékvezetői vizsgát, s kivezényeltek egy Komló–Postás mérkőzésre. Ezeknek a találkozóknak mindig volt egy pikantériája, ráadásul a Komlóban Varga Feri, a Postásban Bányai Sanyi játszott, szóval rögtön a mélyvízbe kerültem. De valószínűleg jó voltam, hiszen utána is kaptam találkozókat. Végül eljutottam az élvonalig, úgyhogy nem lehet hiányérzetem.

– S menne még a fújás?

– Hatvanévesen még voltam játékvezető meccseken, de már csak beugróként, mert azt vallom, hogy át kell adni a helyet a fiataloknak, kell adni nekik lehetőséget. Meg aztán a mai játék már egészen más, mint a mi időnkben. Én még azt tanultam, hogy nincs testi kontaktus – ma meg másról sem szól ez a sport, mint az erőről, az agresszivitásról. Ha a régi szellemben bíráskodnék, a meccs végére szerintem senki sem maradna a pályán.

– Egy utolsó kérdés: szép könyvet írt a baranyai kosárlabdáról, amely az 1930-as évektől 1969-ig követi nyomon a sportág alakulását. Lesz folytatás?

– Látja azt a paksamétát ott az asztalon? Na, az anyagok már szépen gyűlnek – csak nekiállni nem tudom, mikor fogok…

Volán és Zobák

Cserkuti András 1945-ben született Pécsett. A Felsővámház utcai Általános Iskolába, majd a Széchenyi Gimnáziumba járt. Az érettségi után egy évig dolgozott az uránbányában, majd a Volánhoz került, ahol harminc évet húzott le. A nyugdíj előtt néhány évig a Zobák-aknánál kezdte a napot, ez volt az utolsó munkahelye.

Fiatalon ő maga is kosarazott, később volt a városi szövetség elnöke, szervezte a megyei bajnokságot, s vezetett meccseket. „A kosárlabda története. Pécs-Baranya 1930–1969” című könyve néhány éve jelent meg.