Tasnádi Emese a kórházban is a pozitívumokra koncentrál

– Az Idegsebészeti Klinikán, az irodájában beszélgetünk. Adja magát a kérdés: lehet itt a mesék világára koncentrálni?

– Bonyolultabb ez annál, minthogy igennel vagy nemmel feleljek. Az első könyvemet, a Julijulit akkor írtam, amikor Angliában éltünk a családdal. Én akkor nem dolgoztam, így tudtam az írásra koncentrálni, azzal foglalkozni. Volt egy egyszerű magyarázata is a mesékhez fordulásnak: a lányomnak akartam új történetekkel előállni, mivel már minden kivitt mesekönyvet kipipáltunk.

– Sok szülő mesél fejből a gyerekének – de azért kevesen alakítják át ezt könyvvé…

– Az, hogy így történt, köszönhető annak is, hogy éppen akkor jelent meg az Aranyvackor-pályázat, amelyet pont meseíróknak címeztek. Ez volt az, ami végül eldöntötte, hogy könyv lesz a történetekből. Arról azonban nincsen szó, hogy a kisebbik lányom, Julianna lenne az ihlető egyértelműen: ezek nem azok a mesék egy az egyben, amiket neki mondtam. Az írás során sok átalakult, vagy éppen akkor született meg.

– Közhelyszerűen emlegetjük, hogy az írás egyfajta menekülés a szomorú valóság elől. Az ön esetében azért ez kap egy vajszínű árnyalatot...

– Arra gondol, hogy a klinikán kemény esetekkel szembesülök? Ez igaz, de szó nincsen arról, hogy ezért lenne fontos az írás maga. A történetek egyfajta kikapcsolódást jelentenek, egy másik világot mutatnak meg, ami túl van a kórházon, túl a betegségeken. Ilyen szempontból valóban menekülés, de nem a szomorú valóság elől: ugyanis a kórházban is a jó dolgokra koncentrálok, a gyógyulásra, a felépülésre.

– Könnyen megy az írás?

– Szerencsére igen. Amikor megvan a lendület, akkor gyorsan tudok írni, jönnek a mondatok, a történetek. persze, ehhez tényleg kell az ihlet.

– Ihletforrásnak ott vannak a gyerekei, nem? Kézenfekvő lenne...

– Tény, hogy a mai napig kölcsönzök tőlük mondatokat, meg ha rájuk nézek, gyorsabban eszembe jut egy-egy jó fordulat, hiszen egyszerűen arra gondolok, hogy ők milyen irányba vinnék tovább a sztorit. A megírt történetek azonban nem egy az egyben olyanok, amiket nekik mondtam el: motívumok, esetleg szereplők nevei jönnek az élőszóból, de az írás maga azért másfajta megszólalást is kíván. Szóval ők inkább csak az első olvasói a meséknek, nem pedig alakítói.

– Az orvosoknak állítólag rengeteg jó történetük van, az éjszakai műszakok furcsaságairól például. Nem gondolt arra, hogy ebből is írjon egy könyvet?

– Tény, hogy rengeteg őrült sztorit hallottam, s velem is esett meg egy pár. Talán írhatnék egy könyvet, „Orvosi legendák” címmel... érdekes lenne. No, még gondolkodom rajta.

Eddig két könyv

Tasnádi Emese 1972-ben született Budapesten. Százhalombattán nőtt fel, ide járt általános iskolába, majd a fővárosban, az Apáczai Csere János Gimnáziumban érettségizett. Ezt követően került Pécsre, a Pécsi Orvostudományi Egyetemen 1998-ban diplomázott általános orvosként. A Neurológiai Klinikán helyezkedett el, 2003-ban szakvizsgázott. 2008-ban egy évig az angliai Leedsben élt. 2015 óta dolgozik az Idegsebészeti Klinika Súlyos Agysérültek Rehabilitációs Osztályán. Két mesekönyve jelent meg eddig, 2011-ben a Julijuli, 2013-ban pedig a Városi legendák.