Elhunyt Bencsik István, de szobrai, köztéri alkotásai itt vannak velünk

A Széchenyi téri Galériában 2010 végén bemutatott Bencsik István életmű-kiállítás végigvezette a látogatót az alkotó minden nagy korszakán, mégsem volt teljes, néhány esztendő munkássága kimaradt belőle. A szobrászművész erről úgy vélekedett, hogy az 1969-ig készült munkáit nem tartja elég érettnek. Majd választ adott arra is, hogy miért gondolkodott leggyakrabban torzókban. Kiderült, hogy fiatalon tüdőproblémákkal került be a Korányi Szanatóriumba, ahol légzésfunkciós modellek megalkotására kérték meg. Itt pedig feltárult egy új világ előtte, s mint egy komputerben, úgy születtek az újabb és újabb művei. Később is megmaradt ennél az értelmezésnél, miután mindenkor az emberi test szépségét igyekezett hangsúlyozni. Vagy ahogy a latin mondja: pars pro toto (részletben az egész), és ez lett a munkássága mottója, csak egy kis részt mutatott meg, amit aztán rendkívüli módon felerősített.

Megkérdeztük azt is, hogy mennyire elégedett műveinek köztéri szereplésével, hiszen Bencsik-kompozíciókkal az egész világon mindenütt összefuthatunk. Ő pedig úgy összegzett, hogy sajnos koránt sincs olyan sok szabadtéri alkotása, mint amennyit szeretne. Amire azonban így is kifejezetten büszke, az a szigetvári millenniumi emlékmű, aztán Budapesten a Erzsébet téren álló szobra, Pécsett a Jókai téren és a Tettye téren látható kompozíciója, valamint a nagyharsányi szoborparkban megtekinthető több alkotása. A külföldi köztéri munkái közül pedig a Svédországban található Madonnáját emelte ki, ami egyébként egy milliárdos reneszánsz kastélyának kertjében áll. S hogy mi lesz a szobrászat jövője, arról is megfogalmazta véleményét: „Én a XX. század azon gondolata szerint tevékenykedtem, hogy meg kell újítani a képzőművészet nyelvét, ami új adekvát tartalmat hoz majd. Nos, a mai fiatalok megfordították az elméletet, a tartalomból indulnak ki, s ahhoz keresnek megfelelő formát.”

Szobrászként és tanárként is mintaértékű életmű

Bencsik István Marcaliban született 1931. május 29 -én és 2016. augusztus 13-án Pécsváradon hunyt el. Kossuth-díjas (1992) magyar szobrászművész, 1957-ben végezte el a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, és kétszer két éven át Makrisz Agamemnon (a pécsi „Szárnyas Niké” alkotója) asszisztenseként dolgozott.

A villányi és a nagyatádi alkotótelepek alapítója volt, a pécsi JPTE Tanárképző Kar rajz tanszékének tanára, majd docense (1982), egyetemi tanár (1992).

A Magyar Művészeti Akadémia tagja (1991), elnökségi tagja (1993), alelnöke (1994), a Pécsi Képzőművészeti Mesteriskola egyik alapítója, éveken át tanszékvezető tanára.

1995-től a JPTE Művészeti Karán működő doktori program (DLA) vezetője, 2001-től professor emeritus. 2009-ben Prima Díjat kapott.