Aki mindent értékké gyúrt

– Mi mozdította a szobrászat felé? Hiszen az apja a sóhivatal vezető tisztviselője volt, s ez azért messze van a művészettől.

– Szüleim azt tervezték, hogy orvosnak tanulok. Én azonban gimnazistaként a kézügyességemre hagyatkozva elhatároztam, hogy festőművész leszek, s nekiindultam Budapestre, az ország akkori egyetlen művészeti gimnáziumába.

– Aztán simán bejutott a képzőművészeti főiskolára?

– Hát azért volt benne egy csavar. Festőművésznek jelentkeztem, s volt egy anyaggal mintázó feladat is, ahol nagyon felbosszantottam Somogyi Józsefet, a legendás szobrásztanárt, mert nem vittem semmiféle előre elkészített munkát, miután életemben először ott dolgoztam gipsszel. Háromfős induló osztályába mégis engem választott, én pedig egy életre elegendő emberi, művészi útravalót kaptam tőle. És ez nem volt kis dolog, mert 1957-et írtunk akkor!

– Honnan a szobraiban ez az erős népies hatás?

– Magam sem tudom. Főiskolásként minden évben művésztelepekre jártunk, és én töretlenül Hódmezővásárhelyt választottam, mert imádtam a tanyavilág atmoszféráját.

– Sosem akart tanár lenni, mégis megteremtette Pécsett a közép- és felsőfokú művészképzést.

– A művészeti szakközép igazgatójaként belecsöppentem egy fura helyzetbe: nem tetszett, amit akkoriban oktattak, hát amit lehetett, a magam képére formáltam. Azt pedig személyes feladatként kaptam, hogy a tanárképző rajz szakából az egyetemi képzésbe illeszthető kart építsek.

– Félszáz szobra áll köztereken az országban és a határon túl. Melyek a legkedvesebbek?

– A Havi-hegyi corpust említeném elsőként, már csak azért is, mert később ide is költöztünk a közelébe, egy házikóba a szikla tövébe. Aztán van egy olyan munkám, mely méltatlanul kevés figyelmet kap: a bazilikában, lent a püspöki kripta. S természetesen ott van a székesegyház bronzkapuja, valamint a Janus Pannonius sorozatom, melyet mindenestül megvásárolt a székesfehérvári István király múzeum. De mondhatnám ugyanott az Aranybulla emlékművemet is, vagy Pécsett a Színház téri szökőkutakat.

– Egy-két szobra vandálok, tolvajok áldozata lett. Mi lett például a Honvéd térről eltűnt corpusszal, vagy a Csertőn polgármesteri utasításra felszabdalt Mozdonyos fiú bronzalkotással?

– A corpus kérdés könnyen megoldódott, mert megmaradt az öntészminta, csak újra kellett gyártani. A Mozdonyos fiú ügyében viszont már négy éve húzódik a per. Pedig én különösen szerettem azt a művem, mert gyerekfigura volt, és az első köztéri munkám.

– Megtudhatjuk, hogy min dolgozik most?

– Ötven éven át volt jó barátom, s jó ideig közeli szomszédom is Bachman Zoltán építész, róla készítek most portrét a PTE műszaki karának megbízásából.

Művészek

Rétfalvi Sándor 1941-ben született a kárpátaljai Aknaszlatinán. A Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán végzett 1964-ben. A pécsi Művészeti Szakközépiskola művészeti igazgatója volt hat éven át, 1974-ig. Megszervezte és tanszékvezetőként irányította a PTE egyetemi szintű rajz- és vizuális képzését, professor emeritus, Munkácsy-díjas érdemes művész. Felesége, Fürtös Ilona Munkácsy-díjas textilművész, három éve hunyt el. Bernadett (50) lánya Németországban művészetterapeuta, Orsolya (46) könyvrestaurátor Budapesten, Donát fia (36) a PTE-n docens, Soma (30) fotóművész.