Almaleves, pálinka és háborús ágyúdörgés

Két évvel ezelőtt, 2014 őszén nyert egy Erasmus-pályázaton a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma – ennek részeként az iskola felvette a kapcsolatot a németországi Planegg, a görögországi Lemnos, a törökországi Canakkale, a lettországi Riga, valamint Franciaország két szigetének, Réunion és Tahiti egy-egy középiskolájával. A program deklarált célja az, hogy miközben a fiatalok ellátogattak egymás országába, az ott fellelhető első világháborús emlékekről tájékozódtak. A pécsi középiskolások – ahogy lapunkban már korábban megírtuk – több országba is eljutottak, s rengeteg élménnyel gazdagodtak. Ezen a héten viszont nekik kellett házigazdaként villantaniuk: a Nagy Lajos ezekben a napokban közel ötven külföldi diákot látott vendégül.

Emlékezetes és elfelejtett este

Egy borús délelőttön kerestük fel az iskolát, ahol bizony le sem tagadhatnák, hogy nagy napok ezek a suli életében – legalábbis nagyon bízunk abban, hogy átlagos hétköznapokon nincs ekkora alapzaj a gimnáziumon belüli kávézó környékén, s nem zsúfolódik össze ilyen kis helyre ennyi ember. Az ugyanis nagyon kemény középiskolás éveket vetítene előre. Kicsit belehallgatunk a beszélgetésekbe, alapvetően angolul megy a kommunikáció, de elcsípünk török, francia és német szavakat is. A téma részint az előző nap estéje (amely, nagyon úgy fest, sokaknak alakult emlékezetesen, de ezzel párhuzamosan elfelejtősen is), részint pedig a mai délelőtt, délután programja (amely kapcsán érzünk némi tanácstalanságot – amin persze nem baj, tizenévesként még bőven sodródni kell). Végül két külföldi fiatalt szólítunk meg, őket kérjük fel arra, hogy meséljenek a pécsi élményeikről.

Nem is kell már a történelemóra

– Azzal kell kezdenem, hogy Pécs nagyon szép város, ráadásul rengeteg a török kori emlék, ami nyilván fontos nekem – mondja a török Sina Güven. – Gyönyörű épületeket láttam a városban sok helyen, mindet le is fotóztam, megmutatom majd az otthoniaknak, milyen szuper városban voltam. Magát Pécset geocaching-játék keretében fedeztük fel, ez ugye egy GPS-alapú játék, amelyben előre kijelölt helyekre kell elmenni, s ott valamilyen feladatot megoldani. Jó ötlet volt így körbejárni a várost, sok izgalmas feladatot kaptunk. Hogy milyenek a pécsiek? Hát, őszintén megmondom, elsőre kifejezetten barátságtalan arcúnak tűnt mindenki, de aztán amikor beszélni kezdtünk velük, kiderült, hogy éppen ellenkezőleg, nagyon kedvesek az itteniek. A közös munka kifejezetten inspiráló, a világháborús emlékek kapcsán inkább a részterületekre koncentrálunk, hogy ne legyen történelemóra-ízű az egész, sokkal inkább élménypedagógiához közelítő.

Borzalmasan kinéző magyar ételek

– Biztosan jól ellenénk itt egy hétig akkor is, ha nem lennének programok meg work-shopok, de így lesz igazán emlékezetes ez a pár nap – válaszolja a napi rutint firtató kérdésünkre a Tahitiról érkezett Tehauariinui Teinaore. – Nincsen időnk unatkozni, mindig van valami, amivel lekötnek minket. Családoknál lakunk, úgyhogy valóban megismerjük a hétköznapi Magyarországot is. Hogy milyenek a magyar ételek? Első ránézésre borzalmasak, sőt, kifejezetten csúnyák. De aztán megkóstolja az ember, és máris elvarázsolódik. Tegnap például almalevest ettünk, az iszonyú finom volt. Meg ittunk valami színtelen italt, az meg nagyon erős, azonnal fejbe száll. Pálinka, ez a neve? Jó, akkor ezt most megjegyzem magamnak. Lehet, hogy viszek haza is egy üveggel.

A gimnáziumot is felpezsdítették

– Ez a pár nap nyilvánvalóan az iskola életét is felpezsdíti: gyakorlatilag ebben az egy hétben minden a vendégdiákokról szól – avat be minket a részletekbe a gimnázium diákja, Horváth Sarolta. – Azt gondolom, hogy jó házigazdák vagyunk, hiszen mindenki folyamatosan mosolyog, s szemlátomást jól érzi itt magát. Mindazonáltal nem feledkezünk meg arról sem, hogy ez az egy hét azért a tanulásról is szól – de arra nagyon odafigyelünk, hogy érthetően beszéljünk nekik az első világháborúról.

Egy Tahitiról érkezett fiatalnak például lehetetlen lenne tökéletesen elmagyarázni a történéseket, minden oldalt bemutatva, minden fontosabb eseményt kiemelve, minden történelemformáló ágyúdörgést hangsúlyozva. Úgyhogy sokkal inkább arra koncentrálunk, hogy a látszólag apróságokon, szinte lényegtelen dolgokon keresztül villantsuk fel a világháború szörnyűségeit. Így ugyanis sokkal inkább átérzik majd, miért volt ez az itt élőknek traumatikus élmény nem egyszer. Úgy gondolom, ez is sikerült, és amikor hazatérnek, valóban jó élményekről számolnak majd be az otthoniaknak.