Megfújták anyám bankkártyáját, én fizessek?

A hölgy nem követelheti fián az ellopott félmillió forintot – mondták a Magyar György és Társai Ügyvédi Irodában. Nemcsak azért, mert a bankkártya megőrzéséről nem írtak szerződést, ami családon belül amúgy sem szokás. A zálogházak, raktárak, bankok kötnek ilyet, de a kitételekben szerepel, hogy ha rablás történik, ők nem tehetők felelőssé. Tévesen gondolkodik az, aki a lopásért azt hibáztatja, akitől ellopták a holmit. A fiú nyilván nem szándékosan szervezte meg, hogy feltörjék a kocsiját, és elvigyék onnan édesanyja tulajdonát. A felelős a tolvaj, az asszony rajta követelheti jogosan a pénzt.

Gyakran úgy viszonyulunk a betöréshez, rabláshoz, lopáshoz, mintha mi tehetnénk róla. Példa annak a nyugdíjas hölgynek az esete, akihez hamis igazolvánnyal álszerelők csöngettek be. Azt állították, hogy a házban csőtörés van. Ugyan ki lenne az, aki hasonló helyzetben felhívja a Vízműveket, mondván: biztos, ami biztos. A becstelen emberek önhibánkon kívül szednek rá minket. A példában említett idős asszonynak arany ékszerei és hetvenezer forintja bánta a dolgot. És ő nem a tolvajokat szidta, hanem önmagát ostorozta, amiért hitt nekik.

A másik kérdés lehet persze: vajon a bankkártya tulajdonosa mindent megtett-e annak érdekében, hogy számlája biztonságban legyen? A válasz egyértelmű: nem. A PIN-kód, amelyről minden kibocsátó elmondja, hogy jegyezzük meg, pláne ne a kártya mellett tartsuk, éppen hogy a kártya tokjában volt. Ezt a jog felróható magatartásnak nevezi. Azaz nekünk is vigyáznunk kell értékeinkre.