BAMA

Hasonló utat járt be a Madness is: album senkinek, a válogatás, a Divine Madness viszont sokszorozódott számolatlanul. Ez egyébként egyáltalán nem baj. A DM ugyanis az egyik legjobb Best of lemez, ami valaha készült. Eleve a hossza: huszonkét szám, 72 perc - jellemző, hogy sokáig azt hittem, a lemez utolsó dala a Driving in my car, a tizenharmadik. Itt ért véget ugyanis a piacon vett hatvan perces kazetta, és lengyel barátaink hamisító-műhelyeikben ez volt a legkézenfekvőbb megoldás.

Ez már csak azért is különösen bosszantó így visszatekintve, mert a tizennegyedik szám az Our House, ami persze, hogy világsláger, de akkor is: a legjobb Madness-dal. (Van erről egyébként egy szép történetem, a jövő Fábry Showjában el is mesélem majd: Svédországban, egy nyári egyetemen ültünk egy asztal körül, mindenféle nemzetiség, németek, finnek, dánok, csehek, lengyelek, szóval mindenfelől. Mindenki mesélt magáról - amikor rám került a sor, azzal kezdtem: Our House..., és itt elhallgattam kicsit, mire legalább négyem vágták rá: in the middle of the street. Ritka szép pillanat volt. Mondjuk a jövő Fábry Show-jának vendégei nem nevetnének, de lehet, hogy akkor már nem is lesz divat a nevetés.)
Amúgy a Madnessnél sem egyértelműen divat a nevetés: mondhatjuk persze, hogy olyan zene ez, amiket hallgatva nem lehet a lábnak és az arcnak parancsolni, meg elsőre akár rá is vághatnánk, hogy nem más hallunk itten, mint reggae-be oltott Lagzi Lajcsit, multikulti lakodalmast, azaz lüktető basszus-alapot, fúvósokkal megbolondítva – de elég lebólogatni az első dalt, na jó, a másodikat is, és képben vagyunk.
A Madness titka ugyanis tényleg egyszerű: van egy jó énekhang, amit megtámogat egy remek textus - és ebben a kettőben benne van az egész angolság, a maga idiótasággal (Monty Python vonalon), és a maga borússágával (az esős délután vonalon). Szóval hogy egyfelől tényleg vicces az egész, tényleg nem lehet nem megmosolyogni a szövegeket - ugyanakkor mégis van benne valami egyenszemű vasárnap délutáni, szó szerint is, hiszen például ez a slágerindító: "Father wears his Sunday best, Mother's tired she needs a rest, The kids are playing up downstairs, Sister's sighing in her sleep, Brother's got a date to keep, He can't hang around".
Ennyi a titok: vegyíteni a két amúgy ellentétesnek tűnő érzelmet, és megadni a lehetőséget az éppen aznapi kedvünk szerinti értelmezéshez. A "The Sun and the Rain" például adott pillanattól függően lehet a legidiótább, a legviccesebb, a legironikusabb, a legközhelyesebb, a legszomorkásabb és a legemlékidézősebb dal a világon.
Összességében viszont egyértelműbb a helyzet: a Madnesst egyszerűen nem lehet nem szeretni, na.