BAMA

Sokan mondják, a bajnokság igazából a rájátszásban kezdődik el. Ott kiderül, ki a legény a gáton, megmutatkozik a csapatok valódi ereje. Ezért aztán időnként - legalábbis a felületes szemlélődő számára - meglepő eredmények születnek, az alapszakaszban még bukdácsoló klubok hirtelen megtáltosodnak, sötét lovakból pedig sima befutók lesznek.

Erről rögtön eszembe jut két másik sportág: a hoki és a foci. Az előbbi esetében a szlovákok és a svédek (na, meg az oroszok) példája, a másikban pedig a Liverpoolé és a Bayern Münchené. Északi szomszédaink rendre brillíroznak a jégkorong világbajnokságok csoportkörében, fölényesen nyerik csoportjukat, de legalábbis csúnyán tönkreverik valamelyik nagy riválist. Mindeközben a svédek vért izzadva jutnak tovább a középdöntőbe, és jelentős hálaáldozattal adóznak a pogány viking ősöknek a segítségért cserébe. Az egyenes kieséses rendszerben aztán félgőzzel elintézik az addig ellentmondást nem tűrően játszó szlovák válogatottat, akik alig találnak haza a meglepetéstől. Mindkét fentebb említett labdarúgó klubról elmondható, hogy igazi kupacsapat. Kikaphat a Liverpool otthon a kiesőjelölttől otthon a bajnokságban, kilométerekre lemaradhat a bajnoki címért folyó versengésben, a BL-ben mégis folyton ott lébecol a negyeddöntőben. A Bayern pedig játszhat bármilyen kiábrándítóan bajnokin, kupában, nemzetközi szinten egyaránt, a végelszámolásnál mindig számolni kell vele. Ez különösen igaz az „Angolok Ligájára”, ahol mindig előre leírják őket az okosok, holott tudhatnák, a Münchennel számolni kell, és nem csak azért, mert Lineker anno megmondta a tutit.

De térjünk vissza a rájátszáshoz. Ha egy csapat az első kör első meccsén az utolsó percekben tudja állva hagyni ellenfelét, s így behúzza az első strigulát, a szakma közhelyszótárából olyan kifejezések szoktak előkerülni, mint "nagy lelkierőről tettek tanúbizonyságot", a "közönség lelkes buzdításától hajtva legyűrték", meg hasonlók. Amikor a második mérkőzésen az első félidőben gyakorlatilag szétcincálja az ellenfél játékát (és idegeit), és a harmadik negyedre kényelmes, 15 pontos előnyre tesz szert, viszont ezek után képes vesztesen lekullogni a pályáról, a zsurnaliszta "csodát", „hosszú rövidzárlatot” emleget. A harmadik, ismét hazai találkozón elszenvedett „megalázó”, 25 pontos vereség után azonban elfogynak a lózungok is. Erre, kérem szépen, nincs magyarázat! Illetve van, de az biztosan nem ízlene az érintetteknek.

Amatőrizmus. Ez a kulcsszó. Egy önmagát és a munkát komolyan vevő csapat, edzői stáb nemcsak hogy nem engedhet magának ilyesmit, nem is lehet képes ilyen végletek közt csapongani. Egy héten belül megjárni mennyet és poklot, tudom, a sport velejárója, de nem ilyetén módon! Az első két találkozón világossá vált a külső szemlélő számára (is), hogy nagyjából egyenlő erők küzdelmét hozza a párharc. Abban pedig mindig benne van az 5-10 pont ide vagy oda. De a 25 idegenben nincs! Ha mégis, ahhoz valakinek, valakiknek komoly hibát, hibákat kell elkövetni! A plusz tizenötről leadott második mérkőzést még el lehet valahogy kenni, de ez után a hazai fiaskó után felelősöket kell keresni. Sőt, az sem árt, ha meg is találtatnak a hunyók. (Természetesen ez alatt nem a szokásos "magyar vircsaftot" értem, mely forgatókönyv nulladik pontja alapján az edzőt páros lábbal ki kell rúgni, a legnevesebb - és legjobban kereső - játékosok birkábbját jól megbüntetni (annál kevesebb prémiumot kell majd a végén leperkálni), mert a problémák az esetek többségében jóval mélyebben gyökereznek.) Ezt pedig szembe- és önmagukba nézésnek kéne követnie, hogy előbbre léphessen stáb, csapat, szurkoló, "miazmás". Ha ez elmarad, az eredménytelenség mellett az elkent kloáka ferde illata is az ember nyakába szakad.

Amatőrizmus. Ha az ember felteszi a kérdést, hogy vajh miért nem tud semmiféle komoly eredményt (ez utóbbi szintagmából a komoly akár ki is húzható) felmutatni nemzetközi porondon magyar csapat sem klubszinten sem a válogatottat tekintve, többféle választ kaphat a hozzáértőktől. Emlegetnek mindenfélét: pénztelenséget, rossz utánpótlásrendszert, túlfizetett, léha sztársportolókat, sőt, néha még összeesküvést is, nem beszélve a balsorsról. Ezek mindegyikében van igazság, de valahogy az egyszeri embernek mégis marad némi hiányérzete. Mert a hozzá nem értésről, a dilettantizmusról érdekes módon nem nagyon beszél senki. Márpedig egy megnyert meccs elvesztéséhez, az ellenfél 61%-os mezőnybeli dobóteljesítményének megengedéséhez (tisztára, mint a céllövöldében!) azért kell némi gügyeség, bocsánat, ügyetlenkedés.

Mint tudjuk, sz@rból nem lehet várat építeni, és az edzők azzal a kerettel operálhatnak, ami a rendelkezésükre áll. Igen ám, de egy idő után a mentegetőzés takarózássá alakul, és az „értetlen” játékosra mutogató „kócs”, meg az őrá vissza- és beintegető sportoló („Mecsoda érthetetlen taktika vót ez má’ megin’, a fene se értette mit akart, oszt utána meg csak kajabált!”) együtt szövögetik azt a szőnyeget, ami alá - a békesség kedvéért - besöprődik az, amiből azt a bizonyos építményt nem lehet felhúzni.