Filmszemle 2. - Randevú

Incze Ágnes: Randevú | Négy évvel az I love Budapest bemutatóját követően tegnap levetítették Incze Ágnes második nagyjátékfilmjét, a Randevút. A rendezőnőt korábbról vágóként ismerhettük, így nem csoda, hogy ezúttal sem bízta ezt a munkát másra, sőt ahogyan az I love Budapest esetében, most is szerzője a forgatókönyvnek. Az összekötő szál a két film között a nagyvárosi mese dranmaturgiája lehetne, de mégsem ez az igazi közös nevező. Bár kétségkívül hihetetlen-hihető mindkét mozi cselekménye, most valóban a rendező embersége jön át tízezerrel, és valószínúleg ez az, ami a film erejét adja. Incze Ágnes történet-, vagy ha úgy tetszik mesemondó ereje az apró pontok, az elsőre lényegtelennek tetsző momentumok megragadásában rejlik. Ilyen például a szabadság érzésének csodaszép megragadása: egy hatalmas kukában állva száguld az úton a fedél nélküli asszony (Pap Vera), amit az angyalként a földre visszatérő fiatal édesanyja hajt természetfeletti erejével. Eközben a kamera az eget pásztázza, mintha csak egy mustang cabrioban hajtaná fel valaki fejét a 66-os úton.

Éppen ez - az apró mozzanatok felnagyítása - az, ami a film gyengéje is egyben. Sajnos nem mindenki olyan kedvesen-naívan elfogult az emberekkel kapcsolatban, mint saját hőseivel jelen esetben a rendező. Hétközanapi szemmel, józan paraszti ésszel tudniillik sehogyan sem jöhet össze, egy percig sem - nemhogy több napig - egy kissé zakkant, bűzlő középkorú hajléktalan nő és egy bágyadt, macsószerű külsővel nyomuló huszonéves pesti srác. Még akkor sem, ha van a történetben egy csodaszép, egzotikus nő, aki emberségével, józanságával hamar ellenpontozza a nagyvárosi sihederek hazug és felszínes világát, kapcsolatait, és - mit van ezen mit csodálkozni - fiatal hősünk belezúg ebbe a számára különös-vonzó teremtésbe. A Randevú
mindazoknak fog tetszeni, akik szerették az I love Budapest emberi oldalát. Incze első filmjének frissessége, lendülete azonban - valljuk be - nincs már benne ebben a moziban, és bizony az érettség még hiányzik.