Déli hegedűszó a zsinagógában

„– Elég jól nyomja, nem? – Aha. – Te is beszállsz? – Á, ma nem. Fáradt vagyok.” Ez volt első és eleddig utolsó beszélgetésem Lajkó Félix-szel, egy Palotai-fellépésen egyébként. Amúgy bizonyos szempontból még büszke is lehetek rá: a lobonchajú művész ugyanis általában csak elmormol valami érthetetlent válasz gyanánt, aztán villámgyorsan továbbáll. Persze rutinból rávághatjuk: beszél helyette a muzsikája. Amely tényleg zseniális. Sőt, elég egyszer elmenni egy kósza fellépésére, hogy rájöjjünk, itt valami világszínvonalúnak vagyunk tanúi, olyannak, amire bárhol büszkék lehetünk. A délvidéki hegedűs zenélt már szinte mindenkivel a környéken, aratott óriási sikereket, ám biztosak lehetünk benne: csöppet sem engedett, még véletlenül sem esett át a túloldalra, azaz nem nyomja a rutinműsort, slágerekkel, kierőszakolt tapsokkal, kötelező késve kezdéssel. Lajkó Félix nem könnyű ember – de nem is kell, hogy az legyen, amíg kihozza a hegedűből azt, amiről nem is tudtuk, hogy benne van. (fza)

Pécs, Zsinagóga | 2006-02-12