„Kiadós, csokis jóíz”

Kábé nyolcévesen olvastam róla először az örökbecsű Kábítószerek világában. Betörtünk egy kirakatot, teljesen elvesztem a Nyugati-Jókai tér dimenzióban. Aztán megjött az eszem és használtam. Arra, amire való, szembesülni mindazzal, amit nem szeretnék egy aberrált freudistával megosztani. A valóság szétzilálására tökéletes, egyes sztereotípiák megmaradnak.

Nem tudom, mit akartunk látni, amikor egy kamerával felfegyverkezve a Budakeszi temetőbe mentünk azon a kora őszi estén, de ott csak csend volt és nyugalom, hiába, csontot a kutyáknak. Nagyot lehet, mi tudtuk - nemhiába blekmetál - ugye megmondtam, álmélkodni: hatméteres fakereszt, lombkoszorú kerek hasadékán át telihold (misztikus tripezéshez telihold, az telihold) - előtte rohanó felhők - süti, mögékerülsz, és uszkve hárommázsás gerenda támasztja.

Az erdő; senki ne higgye, hogy természetjárók volnánk, az elmúlt öt-hat évben, ha öt melegvérű állatot láttam, de ott - ott mindig van valami, kell lennie, a hallucináció konszenzusa lát-leletet készít a tudattalanról, enyémtiéd marakodj a kvízen, ha odamutatok arra bokorra az antracitsötétben, miért rebben fel valami, audio kétméteres szárnyfesztávval, ág se reccsen, nyoma nem maradt.

A víziókat nagyon könnyű plasztikussá tenni, október végén zuhogó esőben, ha megmászod a Csóványost nulla helyismerettel, nyolcszáz méter fölött a tejködben, kilenc kilométerre a csúcstól (még csak a Nagy-Hideg-hegyen jársz) sötétedés előtt hat perccel legyen nálad két marék spangli, ha meg akarsz keresni egy fél pár kesztyűt, amit valahol. Andris három órája azt mondogatja, forduljunk vissza, amíg nem késő, forduljunk és vissza itt már nem is viszonylagosak, egy hétszer öt méteres pocsolya megkerülése akár húsz percet is igénybe vehet, ha az elején és a végén is üvöltve vitatkozol valamiről, amit most iránynak neveznék. A fogalmaknak többnyire nincs nevük, a név csak halmazelméleti okoskodásnak, vagy valami nagyon is folytonos narratíva bizarr tördelésének tűnik. Rész és egész úgy viszonyul egymáshoz.

"Mindegy, ki beszél, a különböző teljesítményspektrumok ugyanazok, pár százalék ide vagy oda már nem számít." A folyamatos, rendszeres használat a legkihívóbban önáltató személyiséget, kemény egót, vagy partiállatot, élvhajhász junkie-t is kikészíti, csaknem visszafordíthatatlanul, de a minimum féléves pszichiátriai kezelésről szerencsésen visszatérők sem dicsekedhetnek nyugodt éjszakai alvással. Egyébként sem sarkall proszociális cselekvésre, ha szerhasználat nélkül is vadakat hallucinálsz az utcán, meg aztán veszélyes is, ugye a modern közlekedés centiméterek kérdése (Vonnegut nyersen), Félelem és reszketést meg játsszon az újságírás történetének egyik legnagyobb alakja, ha értem.

Játékosnak tűnik, bár a szituációt alaposan félreértelmező gesztus, ha egy nagy létszámú budaörsi házibulin azon kapod magad, hogy a fehér járólapon a színes felével lefelé heverő bélyeget keresed, na hol, az előszobában, a minimum húsz pár cipő vészes közelségében. Aztán, amikor megvan, be is kapod, bár szokás szerint a szabadba szántad holnapután -előtte finoman be is kell szívni, csak a miheztartás végett- ,és nekiállsz a házimozi-szobában horror-paródiát nézni, fél óra után meglepetésre, bár nem először csinálod, elkezd nyomasztóan fontosnak tűnni egy kopasz szkarabarcú fószer (varázsol!). Terry Gilliam animációval ezt még leöblíted (a táj megváltozik), aztán konszolidáció és szocializáció következne, de most mégsem. Most sem. A klasszikus tünetekre már nincs valós kognitív reakció, az összes érzékszerved egyszerre távozik el arra meg arra.

Egy emeleten emberek beszélgetnek és köztük ülök és nincsenek szavak és a hangok elfolyósodásakor még bevonszolom magam egy szobába, ahol valaki alszik, van még egy szabad ágy.

Fekszem. Az egyetlen bizonyosság ez, aztán tisztulnak a zajok, kint emberek beszélgetnek, egy kislány alszik a szomszéd ágyon, én fekszem, és tudom, hogy eddig csak az intróval ismerkedtem.

Eddig ostobán viaskodtam, a gonosz visszaesés volt az utolsó figyelmeztetés, megfogadom, jöjjön.

Nyitott szem, kaleidoszkóp, aztán fraktális formák (eddig oké), minden tárgy megszűnik, hangok a fejemből, többen, szófoszlányok, magamnak üvöltök, gyermekkori lázálom noisecore verzióban, ilyenkor zokogtam, még mindig az örvénylő halmazok, aztán.

Homogén zaj, "mikor elsétált, valami bonyolultat, dodekafont fütyörészett", a nemlineáris zene ugyanaz mindennel, látom az időt és hallom a teret, létezés, lényeg egybeforr, csak a percepció vagyok, nem is volt itt személyiség, lebomlik minden a (van) kérdésre.

Levegőt! Nincs számítható időm, nem tudom, mikor vettem utoljára levegőt. Ellenkezel!

Ez már nem figyelmeztetés, itt már nincs senki, aki ellenkezne. A szívdobogásom keltette fekete lyuk szippant be, rég túl az eseményhorizonton. Kifújom a levegőt, így maradok, most lesz eggyé minden, tudat és a többi a nyolcvanadik dimenzión túl találkozik az átlényegüléssel, ott-ott arra. Vagy inkább ez, nyelvtani csőd, alany és állítmány, mind a mondatrészek, minden ugyanaz és semmi sem különbözik: a (van) lesz (nem van).

Ez biztos, az LSD-élmények képlékenysége helyett itt a bizonyosság a bizonyosság, az anyatermészet természeti jelenséggé lett bennem, buzgó romantikussággal: megérintett az elmúlás szele (értsd: a hurrikán a pofámba csapta a Jahre Viking tankert).

És eddig mindez a tudaton túl, esetleg alatt, semmi eddig általam ismert földi élményhez nem hasonlítható intenzitással folyt, itt és talán ekkor egy gondolat állít meg a nihilben.

Vagy ezt érzésnek hívják? Sosem értettem, de megállít, legyen nektek banális. Édesanyám nagyon szomorú lenne, ha a vanból nem van lenne.

Csak hallucináltam a halálomat, hogy megismerkedjek ödipális komplexusommal? Lehet. Tapasztalt búvárúszóként figyelmes lettem rá, hogy az oxigénhiánykor általános extrém magas pulzusszám, vad zihálás és ájulásközeli szén-dioxid sokk helyett rendkívül lassú, szabálytalan és detonációszerű szívdobbanásokra és mély, kimért sóhajokra ébredek. Hát-hát.

Az egésznek talán csak íze van, nem, nem a "kiadós, csokis jóíz", talán a kvarkok ízének abszurditása lehet támpont, azt nem lehet rá mondani, hogy jól esik megkóstolni, hisz ez csak értelmetlen. Az íz fontos tulajdonság, ha Gell-Mann 1961-ben kidolgozott hadron-rendszerét értelmezni akarjuk, én nem konyítok a kvantummechanikához, ennél az egzisztencia-tripnél az íz, a tulajdonság maga a trip, az értékelés - nyilván utólag - némi metonimikus herce-hurca után egészen pozitív, fincsi volt. Jobbára nem haltam meg, anyukám nyilván örül, egy kicsit én is. Ilyen mélyre-messzire nem jutottam, egy darabig, amilyen gyáva vagyok, nem is fogok, hopp-hopp, tán nem is kell.

Tavaly, felnőtt fejjel egyszer még kóstoltam, semmit nem adott a szokásos fiziológián kívül, vége van, nem hiányzik, ami izgalmas, új távlatokkal kecsegtető állapot, hiszen vagy öt évig két trip között eltelt holtidőnek véltem az életem. Most neki lehet látni a felgyülemlett jellemhibák kijavításának.

Az idézetek Thomas Pynchon A 49-es tétel kiáltása című regényéből származnak.

forrás: www.szorongas.com