Könnyek áradatában úszó évszázadok

Az ókor római polgárai és a görög harcosok hangosan zokogtak, ha úgy hozta a sors. A középkor urai és jobbágyai egymás nyakába borulva itatták az egereket. Jeles alkalmakkor, esküvőn, temetésen, vadászaton vagy egyházi ünnepeken szinte kötelező volt a közös bőgés. A középkor végén befejeződött a nyavalygás. A reneszánsz ember nem szomorkodott, élvezte az életet. A barokk tabut csinált a sírásból. A szomorúság megmaradt a szegényeknek, gazdag embereknek nem volt okuk a sírásra.

A 18. században megint könynyekben tört ki a világ. Sorra jelentek meg a könnyfakasztó regények, és ismét divatossá vált a sírás. Az ipari forradalom idején könnyekben úszott Európa. A nyilvános zokogás a civilizáltság jelének számított. Házastársat úgy választottak az emberek, hogy meglesték, ki sír a legszebben. A 19. században megtört a könnyvarázs. A nagy természettudós, Darwin azt állította: fejlettség és érzéketlenség kéz a kézben jár. Minél többet sír valaki, annál közelebb esik fejlődési szintje a majmokéhoz. Napjainkban újra felülkerekedett az érzelem az értelmen. Nem kell szégyellnünk magunkat, ha elérzékenyülünk. A férfi akkor is férfi marad, ha elhullat néhány könnycseppet.

Estére elszomorodunk

A nők 23 százaléka, a férfiak 13 százaléka sír hetente A legtöbb ember este hét és tíz között sírdogál A városi ember kétszer annyit sír, mind falusi társai Egy ember egy év alatt átlagosan fél liter könnyet ejt