Életmód

2009.07.05. 20:32

Dilemma: Szülhetek gyermeket a lányomnak?

Már azt hittem, végre visszakapom az életem, és élhetek nyugodtan, boldogan, kicsit egyedül a magam örömére. Dehogy! Alig hogy a lányom férjhez ment, olyan dilemma elé állított, amire ha igennel felelek, újra felborul az életem.

BAMA

Korán szültem a lányomat, az első szerelmemmel maradtam terhes tizenhét évesen. Könyörögtek a szüleink, hogy vetessem el, nagyon drágák voltak, nem fenyegettek, nem bántottak, nem ítéltek el, csak kértek, hogy gondoljuk meg, ne csináljunk butaságot, ne láncoljuk magunkat ilyen fiatalon a pelenkázó asztalhoz, mert megbánjuk.
De Andris meg én olyan szerelmesek voltunk, hogy nem lehetett beszélni a fejünkkel, fogalmunk sem volt, mennyi bajjal, gonddal jár egy kisgyerek, mi csak azt láttuk az egészből, hogy az élet gyönyörű, a mi szerelmünk mennybe ért, megáldott az Isten, kisbabánk lesz. Szörnyű vétek lenne ezt az áldást eldobni, a kis életet, ami bennem megfogant, megölni.
A szüleink szépen lassan belátták, hogy mese nincs, nem lehet beszélni a fejemmel, megszülöm a babát és kész.
Szándékosan mondom ezt már csak a magam nevében, mert Andris addigra már a másik városba járt főiskolára. Nem hátrált meg, nem hagyott el, csak éppen hatvan kilométerre tőlem töltötte a napjait. Igaz, naponta telefonáltunk, hetente írt, kéthetente hazajött hozzám, de így is, úgy is egyedül maradtam a nagy vállalásommal.

Szilvi éppen időre, három kiló nyolcvan dekával született, és olyan gyönyörű arany haja volt, hogy csodájára jártak a szülésznők. Ő volt az én szemem fénye, éjjel nappal a szuszogását figyeltem, mert rettegtem, hogy tapasztalat híján valamit rosszul csinálok, és baja lesz. Mire féléves lett, úgy elfáradtam a görcsös felelősségvállalásba, hogy idegösszeroppanással kórházba vittek. Szilvit addig anyukám gondozta, én meg csak folyton sírtam a doktornak, hogy engedjenek már haza a babámhoz.
Néhány nap múlva, gyógyszerekkel felszerelve haza is engedtek, de akkor jött a hír, Andris útban felém halálos balesetet szenvedett a motorjával. Nem szenvedett, megcsúszott a kereke, fának rohant, azonnal meghalt.
Ahogy a kórházból hazaértem, már vittek is vissza, igaz, ez a kúrám már sokkal hosszabbra sikeredett.
Másfél évig utazgattam a kórház és az otthonunk között. Szégyellem kimondani, de ahogy Andrist elvesztettem, anyaként is érdektelenné váltam. Hirtelen olyan távolra került tőlem a kislányom, olyan idegen lett, mintha csak álmodtam volna, hogy megszületett. Egy kicsit, mintha őt is okoltam volna azért, hogy elvesztettem a szerelmemet.
Mire nagyjából gyógyultan hazaengedtek a kórházból, Szilvi már járt, mit járt, futott, de amikor kitártam a karom, hogy felkapjam és magamhoz szorítsam, elsírta magát és visszaszaladt anyámhoz.
Nem csoda, idegen voltam a számára.

Ekkor én épp húszéves voltam, tele keserűséggel a szerelmem elvesztése miatt, és rettegéssel, hogy a babámat is elveszítem. Édesanyám édesgetett össze minket újra, addig-addig ügyeskedett, míg Szilvi kimondta a varázsszót, hogy anyu, és átölelte a nyakamat. Azt a napot, emlékszem megint végigbőgtem késő délelőttől kora éjszakáig, de most nem a fájdalomtól, hanem a boldogságtól és az új reménytől.
Azzal, hogy a lányom első szavával hozzám szólt, megint új reményt kapott az életem. Ezt nem tudom megmagyarázni, de mintha egyik pillanatról a másikra kicseréltek volna. Tele lettem erővel, energiával, tervvel, hittel, úgy éreztem, a hegyet is arrébb tolnám, ha azt gördítenék elém akadályul. Tudtam már a dolgom, egyszerűvé vált minden: fel kell nevelnem a lányom.

Munkát kerestem, és csodák csodájára négy napon belül találtam is, napközis tanítónő lettem a közeli általános iskolában. Munka és gyereknevelés mellett megszereztem a tanítói diplomát, így mire Szilvi az első osztályba került, én már nem csak napközisként, hanem igazi osztályfőnökként dolgozhattam az iskolában. Az önkormányzat segítségével hozzájutottunk egy kis saját lakáshoz, azt hiszem, az volt életem legboldogabb időszaka.
Nem sokkal később a szerelem is újra bekopogtatott az életembe, méghozzá egy kéményseprő képében. Szó szerint is bekopogtatott, hogy jött a gázkészüléket ellenőrizni. Amíg ott állt a fürdőszobában, és a készüléket macerálta, én csak néztem a szép erős, nagy hátát, és beleszerettem. Valahol érthető ez, hiszen huszonnégy évesen már vagy hat éve nem kerültem férfi közelébe.
Nem zavart, hogy Kálmán csak egy kéményseprő, sőt, büszke voltam, hogy irigykednek a lányok, hogy egy igazi szerencsehuszár lett a szerelmem. Amit az iskolával elszalasztott Kálmi, azt pótolta a humora, kedvessége és kifejezetten sármos külseje. Fél év sem telt el, és összeházasodtunk.

Két évre rá a fiammal terhesen épp az esztékából – akkor még így hívták – ballagtam hazafelé a terhes vizsgálatról, amikor a szomszédasszonyom kisírt szemmel szaladt elém.
Anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, a nyakamba borult és zokogott. Megrángattam és kiabáltam, ne kínozzon, mondja már, ugye nem Szilvinek esett baja?
Mire is gondolna először egy anya.
De ő döbbenten nézett rám, és azt suttogta, dehogy, ne félj. Viszont Kálmi. Kálmi meghalt. A részeg kéményseprő barátját akarta megtartani a tetőn, de megcsúsztak és lezuhantak, szörnyet haltak mind a ketten.
Visszagondolva még mindig könnybe lábad a szemem. De ez történt, nem volt mit tenni, el kellett fogadni. És azt is, hogy a kisfiunk a méhemben elment az apja után. Hat és fél hónapos volt, amikor egyik hajnalon elvetéltem.

Huszonhét éves voltam, és újra egyedül, már három gyásszal a szívemben. Két évre rá megismertem Zoltánt. Bár sose tettem volna. A magány hajszolt a karjaiba, a vágy, hogy talán mégis lehetne még szép, kerek családunk, apja, testvére a lányomnak, férjem, szerelmem, barátom, és egy kisfiam nekem. De Zoltánról nem sokkal az esküvő után kiderült, hogy iszik, mint a kefekötő, és mint minden iszákos, még agresszív is. A kis pénzünket rendre a kocsmába hordta, és amikor részegen hazatántorgott, addig-addig piszkált engem, míg rá förmedtem, hogy elég legyen, és akkor aztán jött a pofon.

Harminchét éves voltam, mire sikerült tőle a lakásunk árán megszabadulni. Onnan nem lehetett kitenni sehogy se. Albérletbe költöztünk, Szilvi meg én. A lányom addigra már 19 éves volt, eltelt a gyerekkora. Megfogadtam, hogy ezentúl rá nem nézek férfira, mert úgyis csak vagy meghal mellőlem, vagy agyonver. A szerelem ezentúl Szilvinek jutott. Elkövette ugyanazt a hibát, amit az anyja, megesett az első szerelmétől. Pedig a lelkére kötöttem, hogy használjanak óvszert.
Használtak is, mégis megtörtént a baj. Jól ismertem a lányom, ezért nem csodálkoztam, hogy hallani sem akar az abortuszról. De az orvos a harmadik hónapban mégis azt javasolta, hogy vetessük el a magzatot, mert valami rendellenességet lát. Szilvi négy napon át zokogott, megkerestünk másik orvost is, az is megnézte ultrahangon is, és az is azt mondta, biztos, ami biztos, nyitott gerinc gyanús a baba, jobb elvetetni.
Szilvikém újabb hetet zokogott át, majd döntött: Isten adta, csak Isten veheti el. El is vette.
Két hét sem telt el, a baba meghalt. Tudomásul vettük, belenyugodtunk, egy kicsit fel is lélegeztünk.
Ettől persze még ki kellett kaparni a lányomat, hogy a halott magzatot eltávolítsák. A műtét pedig olyan rosszul sikerült, hogy begyulladt a méhe, aztán el is fekélyesedett. Kis időre rá mindenféle kisebb-nagyobb ciszták nőttek a méhfalon. A húszéves lányomnak ki kellett operálni a méhét.

A férfi, Tamás, a kisbaba apja, az eset után elhagyta őt.
De Szilvi két év múlva megint talált egy férfit, Andrisnak hívják, ahogy Szilvi apját. Ragyog a szemük, olyan szerelmesek. Legszívesebben éjjel-nappal egymás kezét fognák.
De babájuk nem lehet.

Én végre megnyugodhatnék, fellélegezhetnék, kipihenhetném ezt a sebes, zajos, könnyes életemet, de most meg előállt a lányom ezzel a kéréssel. Hogy szülnék-e neki kisbabát Andristól.
Mesterséges megtermékenyítés lenne, felfecskendeznénk Andris magját a méhembe egy steril műanyag fecskendővel, amilyet a gyógyszertárban lehet kapni. Még orvoshoz se kellene menni, mondja. És a babát, aki megszületne, odaadnám neki, ő pedig úgy nevelné, mintha nem a testvére, hanem a gyermeke volna.

Mindenem a lányom, érte küzdöttem végig az egész életem. Bármit megtennék, hogy boldognak lássam. Elvileg nem vagyok olyan öreg, hogy ne szülhetnék, de mégis, nem furcsa ez, hogy testvért szülök a lányomnak, hogy legyen gyereke? Méghozzá a szerelme magjától megtermékenyülve?
Fáradt vagyok, zsong a szívem, zsong a fejem, nem tudok gondolkozni. Kérem, segítsenek, hogy jó döntést hozzak.

Sára történetét lejegyezte Kóbor Kata

Ajánljuk még:

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a bama.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a bama.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!