Gere Attila: Mindenki egy nélkülözhetetlen csavar a gépezetben

 Négy villányi borász kapta meg az „Év bortermelője” elismerést a Magyar Borakadémiától 1991–1997 között: Tiffán Ede (1991), Gere Attila (1994), Polgár Zoltán (1995) és Bock József (1997). Az eltelt 25 évben villányi borász nem nyerte el a kitüntető címet, így ez alapján akár arra is tippelhetnénk, hogy bár a kilencvenes éveket nagy fölénnyel nyerte Villány, ám azóta leálltak, helyben járnak. 
 

Ez természetesen több lenne, mint dőreség. A jeles grémium döntéseiben – sok egyéb szempont mellett – minden bizonnyal a területileg, borvidékileg kiegyensúlyozott elosztás szándéka is közrejátszik. Talán úgy, mint néhány híres nyugati borversenyen, ahol a nevezési kedv fenntartása érdekében előre le van osztva, melyik országnak hány nagyaranyat, aranyat, meg ezüstöt kell nyernie – bár ez a hasonlat erőteljesen sántít. Az mindenesetre vitán felül áll, hogy Villány szekere vígan és sikeresen fut a kilencvenes évek óta, így tán kevéssé van rászorulva a hazai borbürokrácia elismeréseire. Szerencsére a borkedvelők – világszerte – többnek tekintik Villányt egy pakli magyar kártyánál, amiben csak négy ász van. 
Az viszont biztos, hogy a kezdetek maroknyi hőse könnyűszerrel vált sztárrá, konkurencia híján. A villányi „nagyok” neveit mindörökre megjegyezte a közbeszéd, míg az utóbbi esztendők Év borászait már aligha tudná felsorolni az egyszeri járókelő.

Mi kell a sikerhez? Termőhely? Tehetség? Pénz? A pontos, recepttel felérő választ aligha kapjuk meg az érintett bormívesektől, így Gere Attila esetében is vélhetően marad a morfondírozás: mitől válik egy erdész rövid idő alatt az Év bortermelőjévé? Azért persze, nem értük be puszta morfondírozással; Villánynak fordultunk tehát. 
 

A megbeszélt reggeli időpontban ragyogó verőfény festette a ködös Szársomlyót, ám a pincészet udvarából való bámészkodásra kevés idő jutott, a főnök pontosan érkezett. Az emeleti irodában ülünk le, és az ilyenkor szokásos kávé-­ásványvíz mellett indulhat is a kérdezősködés, hiszen már az első pillanatban látszott: házigazdánk immár rutinosan kezeli a sajtót. 
 

– Legényemberként sok közöm nem volt a borhoz – mondja érdeklődésünkre Gere Attila. – Az újpetrei téesz erdészeti üzemágát vezettem, mondhatni, eredményesen. Ezt azért merem kijelenteni, mert amíg át nem vettem a vezetést, addig folyton veszteséges volt az erdészet, azt követően pedig minden esztendőt nyereséggel zártunk. Egyébként szégyelltem volna, ha kudarcot vallok: mit mondanának a falubeli emberek?! Ha az ember dolgozik, teremtsen értéket; ezt ma sem gondolom másképp. 
 

– És hogy került az erdőből a szőlőbe? 
– Benősültem. Egyenest a bor világába. Az értékteremtéssel kapcsolatos meggyőződésem tökéletesen illett az apósom mindenáron való törekvéséhez: a minőség megszállottja volt. Rengeteget tanultam tőle. És minden őt igazolta! 1978-ban, amikor a többség literenként 10–15 forintért tudta eladni a folyóbort, mi simán kaptunk érte eleinte 25, majd később 30 forintot. 
 

– Ez a 3,60-as kenyér ideje, ha jól emlékszem. 
– Pontosan. 
 

Beszélgetésünk során a kezdeteket firtató kérdések és válaszok nehezen magyarázták a Gere borászat sikerét, Attila egyetlen egyszer sem volt hajlandó elfogadni, kimondani, netán elismerni a tehetség szerepét. Édesapja korán elment, Attila akkor még kisgyerek volt, ám édesanyja nem egyszer emlegette, mennyire hasonlít a mindig akkurátusan dolgozó édesapjára. 
 

– Apám folyton a jövőnek dolgozott, anyámtól tudom. Bármit csinált, azt sosem a mának csinálta, annak működnie kellett húsz–harminc év múlva is. Talán ezt örököltem tőle. Vagyis hát, én is így szeretek dolgozni. Ez a cél. Igazából, másképp nehéz lett volna, hiszen a borászatban egyik munka hozza a másikat. Elkezdtünk szőlőterületeket felvásárolni, ezért kicsi lett a feldolgozó, újat kellett építeni. Amikor ez megvolt, akkor meg a pince vált szűkössé… Ahogy mondtam, egyik hozza a másikat. A tavaly befejezett pincebővítés 1200 négyzetmétere végre kiszolgálja a borászat szükségleteit. Lehet dolgozni… 

Ha én egyszer nyugdíjba megyek, a gyerekeknek lesz min törni a fejüket. 
 

– Hány éves? 
– Nemsokára hatvannyolc, úgyhogy én már itt, csak mint „tekintély” jelenek meg. Mindenki tudja a dolgát. A feleségem és a gyerekek intézik az adminisztrációt, pénzügyeket, marketinget. A szőlészem is ismeri az elvárást: szép, egészséges, vitális szőlőt akarok látni. A borainkat forgalmazó kereskedők saját érdeke, hogy népszerűsítsék a borászatot. Megy minden a helyes úton. A kezdetekkor nekünk még volt időnk, hogy szépen, komótosan, a dolgokat alaposan megrágva építkezzünk. Aki mostanság kezdi, azt nem irigylem. Ma gyorsan, minden bort bemutatni, elfogadtatni, népszerűsíteni! Marketingőrület van. És nem lehet hibázni. 
A már sokat emlegetett kilencvenes években a „villányi nagyok” sokat utaztak, olasz, francia és spanyol borászatoknál próbálták ellesni a technológiát. Egy-egy útról hazatérve Gere Attila is – ahogy fogalmazott – szinte felturbózott állapotban vette számba, mire van még szükség, mit kell még bevezetni. 
 

– Franciaországban több száz év tapasztalat halmozódott fel egy-egy pincészetnél. Ezenfelül ők hektáronként tízezer tőke szőlővel dolgoznak. Nálunk ez maximum hétezer. 

– Amikor néha egy-egy magyar bor feltűnik, elhíresül a világban, akkor a nyugatiak némi malíciával azt szokták mondani: jó, jó... Most elsült a kezed, de ismételd meg tízszer egymás után. Konkrétan a 2000-es évjáratú Gere Solus esetében hallottam ezt. Van benne igazság? 
 

– Ma már meg tudjuk ismételni. 1992-ben még nem voltunk ott „agyilag” ahol ők, de ma már igen. A termőhelyeink nem rosszabbak, a tudásunk is megvan, a technlógia szintén. Legfeljebb az időjárás tehet különbséget. Egyik évben gyümölcsösebbek, máskor kicsit tanninosabbak a borok – attól függően, mennyi volt a csapadék, meg a napsütés. Nem vagyok elfogult. Mindig fogyasztóként viszonyulok a borainkhoz, illetve minden borhoz. Ízlik, vagy sem? Minden fogyasztó ezt teszi. Aztán, ha nem ízlik, soha többet nem veszi le a polcról. 
 

– Úgy tudom, csakis kereskedőkkel dolgozik. Könnyű velük egyezségre jutni? Hallottunk botrányos veszekedésekről, Villányban is. 
– Nincsenek ilyen problémáink. Sok kereskedővel dolgozunk, nem akarunk kiszolgáltatott helyzetbe kerülni, és persze akad köztük olyan is, akivel komoly csörtét vívunk, de a végén nevetve fogunk kezet. A Kopár Clubot is az egyik kereskedőnk találta ki. Azaz, a bor előjegyzését. Mondtam is magamban, te jó Isten…! Ebből mi lesz… Aztán bejött. A legfontosabb, hogy az ember legyen tisztában önmagával. Egy híres balatoni borász az ominózus kilencvenes években úgy gondolta, hogy az ő fehérborát árban ugyan­oda lehet pozícionálni, ahova a legnagyobb villányi borokat. Aztán persze, nem vette senki. Hamar elterjedt róla, hogy nagyon drága. Nem az terjedt el, hogy a bor nem elég jó, hanem az, hogy nagyon drága. Később már az árat levitte felére, de a bor akkor sem ment. Meg sem nézték az emberek, az ő bora el volt könyvelve drága bornak. Néhány évre rá becsukta a boltot. Szóval, az ember tényleg legyen tisztában saját magával. 

– A Kopárnak nincs komoly konkurense? 
– Hogyne lenne. Viszont a Kopárnak nagyon jó a pozíciója. 
 

A pincészetet, feldolgozót, palackozót bejárva házigazdánk komoly meggyőződéssel bizonygatta, hogy egyik munka sem alább-, vagy feljebbvaló a másiknál. Minden munkatárs egyformán fontos. Mindenki egy nélkülözhetetlen csavar a gépezetben. És a siker ennek, a gondos munkavégzésnek, a termőhelynek, meg az időjárásnak köszönhető. Tehetségről továbbra sincs szó. Miközben rengeteg hazai borász hasonló kiválósági paramétereket tud felsorolni, csak épp a végkifejlet, a produktum – finoman fogalmazva – kevéssé sikeres… 

– A Gere borászat történetében előfordult, hogy beütött a ménkű? Mikor volt ilyen? 
– Nem is olyan rég. A Covid. Akkor tényleg beütött a ménkű. Hetvenöt hektár, borászat, szálloda, kilencven dolgozó. És számottevő tartalékunk nem volt. Úgy gondoltuk, nincs rá szükség, hisz rendben mennek a dolgok. Máról holnapra leblokkolt a szálloda, aztán a borászat is. A bor szerencsére később visszajött valamelyest a képbe, de szörnyű helyzetben voltunk. Mi nem részvénytársaság vagyunk, nagy létszámú, ismeretlen menedzsmenttel a sokadik emeleten. Ha egy részvénytársaság dolgozókat bocsájt el, azt ugyebár nem XY teszi, hanem az Rt. Nálunk viszont minden személyes. És nem nézhettünk el személytelenül, felelőtlenül az emberek feje felett. Nem ritka, hogy férj-feleség, mindkettő nálunk dolgozik, otthon meg várják őket a gyerekek… Eközben két beruházásunk is a befejezéshez közeledett – igaz, arra megvolt a pénz –, szóval, ez volt az, amikor beütött a ménkű. Szörnyű érzés, amikor az ember szembesül kilencven dolgozójáért a totális felelősséggel. Ráadásul azt sem tudtuk, hol a vége? Meddig tart? Mindenesetre azt a hibát nem követjük el többé, hogy nincs vésztartalék. Sajnos, mint kiderült, nem elég, ha mindenki megelégedésére megy a munka hosszú éveken keresztül. Vannak dolgok, melyek nem az emberen múlnak. Úgy látszik, ebbe a körbe már nem csak az időjárás tartozik. 

– Ahogy végigsétáltunk a borászaton, mindennek nyomát sem látni. Ahogy mondani szokták: füstöl a kémény, forog a kerék, mindenki jókedvű… 
– Túl vagyunk rajta, és végre azzal foglakozhatunk mindnyájan, ami jó. Amiről tehetünk. És ez mi más lenne, mint a bor? – tette fel a költői kérdést széles mosollyal Gere Attila, a „villányi nagyok” egyike.