Az volt nekünk az első elseje

Az eleje persze ugyanaz lesz, mint a korábbi években. Sokáig alszunk végre, nyugodtan reggelizünk, felvesszük a szép ruhát, a szüleinkkel bebuszozunk a városba – de utána majd történik valami. Mert történnie kell – az elcsípett vacsorai beszélgetésekből tudtuk, hogy megváltozott a világ, semmi sem lesz már ugyanolyan. Fű alatt véget ér valami, ami nekünk még csak úttörősködést jelentett, meg eltitkolt hittanórákat, de szüleinknek egészen mást, nagyon mást, teljesen mást.

Úgyhogy, amikor elindultunk, tényleg azt hittük, hogy most aztán jönnek a meglepetések. De semmi sem volt más...

Ugyanoda mentünk, és ugyanazokkal találkoztunk, a szülők ugyanúgy itták a hideg Kőbányait, ették a virslit, igaz, a vörös zászlót már mindannyian otthon hagyták, mi meg ugyanúgy kerestük az ismerősöket, bandáztuk a domboldalban, ettük a csavart fagyit, csokit, vaníliát, vegyesen.

Minden stimmelt, minden ismerős volt – csak este, amikor hazaértünk, s a szüleink szeme máshogy csillogott, vidámabban, lelkesebben, szabadabban, akkor sejtettünk meg valamit abból, aminek a megértéséhez fel kellett nőnünk. Felnőttünk azóta, eszünkbe is szokott jutni az a május elseje, amely elsőként volt végre szűk levegő nélküli, másként virágos, mint az azt megelőzőek, és másként virágos, mint azóta bármelyik.