Vincze János életében meghatározóak voltak az ’56-os események

– Hogyan telt a gyermekkora?

– Szigetváron születtem 1934-ben. A szülői házból hamar elüldöztek, egy öreg bácsi meg egy néni fogadott örökbe Újvárfalva-Nadaloson. Gyorsan telt az idő, változatos volt a munka, az állatok körül mindig mutattak valami újat. Az iskolában a leckét szinte sosem tudtam megtanulni. Még nem volt a faluban villany, petróleumlámpákkal világítottunk, az öreg nagyon takarékos volt. Az istállóban pedig – ahol a szállásom volt – egyáltalán nem is volt lámpa. Azt mondta később az öreg, hogy nem azért etet, hogy egész nap az iskolában lopjam a napot, hanem azért, hogy neki dolgozzak a ház körül.

– Ekkor már közeledett a világháború.

– Igen, ’44-hez közeledve a papa érezte, hogy baj lesz, kezdett zülleni, állandóan ment a kocsmába. Igen mo­gorva természetű ember volt, ekkoriban már elverte a feleségét is. Volt, hogy kivette a kocsiból a rudat, avval hajtotta körbe az öreglányt vagy engem az udvaron. Elhatároztam, hogy megpróbálok megszökni. Elmegyek Somogysásdra a terményraktárhoz, megkeresem a brigádvezetőt. Onnantól ott dolgoztam. Néhány hónappal később, 1952 tavaszán elmentem Pécsbányatelepre. Legényszálláson laktam, a legtöbb sráccal összehaverkodtam, volt ott mindenféle, dunántúliak, pestiek, csendesebbek és nagy vagányok. Nem sokkal az ’56-os forradalom előtt kellett volna mennem katonának. Kijött több tiszt a munkahelyünkre, összehívtak minket egy terembe és közölték, hogy nem kell elmennünk katonának, csak szálljunk le továbbra is a bányába és hozzuk fel a fekete gyémántot, mert a hazának szüksége van rá.

– Milyen volt ekkor a közhangulat?

– Ekkoriban már érezni lehetett, hogy történni fog valami, nagy balhé közeledik. Egy reggel összehívtak minket, nem kellett leszállni a bányába. Megtudtuk, hogy kitört a forradalom és hogy a Mecsekre visz miket egy teherautó, amire rajtunk kívül egy csomó lőfegyvert meg kézigránátot felraktak. Ott három csoportra oszlottunk, lett három vezetőnk: Dobrovics Emil, Mádics Ottó, megy egy orvos, akit Gazdának hívtak. A Dömörkapunál kellett megjelennünk másnap reggel. Ekkor már hallottuk, ahogy dübörögnek a tankok. Egy társammal felszedtem egy csomó kézigránátot és fedezéket kerestünk. Én adogattam a gránátokat a társam összecsavarozta őket és kidobta az útra. A második gránát pontosan az egyik tank oldalához hullott és ott robbant. A robbanás elszakította a bal láncot, a tank nem bírt továbbmenni. Minden oldalról lövöldöztek, a mieink a tankot vették célba. Nagy csetepaté alakult ki, főleg miután megérkezett egy másik tank és megpróbált segíteni az elsőnek. Észrevettek minket a búvóhelyen és a hátsó tankból tüzeltek, a fejünk fölött csak úgy perzselték a fákat. Másnap ki kellett mennünk a templomhoz, innen figyeltünk. Egyszer csak megszólaltak az aknavetők, körbetüzelték az üdülőszállót. Mi szerencsére megúsztuk.

– Menekülniük kellett?

– Pár napig még ott voltunk, majd hangosbeszélőn szólítottak fel minket, hogy adjuk fel magunkat és jöjjünk le a Mecsekről, nem lesz semmi bántódásunk. Megszervezték a dolgot, hogy elmenekülünk, elindultunk az erdőn keresztül, Vágotpusztán kötöttünk ki. Újból összeállították a csapatokat és felváltva őrséget kellett állni. Egy nap aztán láttuk, hogy tankok, aknavetők és rengeteg teherautó jön a magyarszéki úton az erdő felé. Valamelyik vezetőnk összehívta a csapatot, és elkezdtek oszlatni minket. Mondták, hogy mindenki elmehet ahová akar, nincs mit tenni, a forradalomnak vége. Én az egyik haverral úgy döntöttem, hogy visszamegyek Pécsre. A magyarszéki útnál ott álltak az oroszok, felraktak egy teherautóra és Pécsre vittek. Levittek a rendőrségre, ahol alagsori fogdákba zártak minket. Másnap elkezdtek vallatni, a kegyetlen körülmények hatására másfél hét után megtörtem, és beszéltem. Kiengedtek, és ezzel lezárult a részvételem a forradalomban.

– Hogy alakult az élete ezután?

– Visszavettek a bányába. Majd 1958-ban megnősültem, született két fiam, a feleségem előző kapcsolatából született fiával együtt öten voltunk. Aztán 1969-ben otthagytam a bányát, a Pécsi Bőrgyárban kezdtem dolgozni, innen vonultam nyugdíjba.