Ez történt a forradalmi felkelőkkel az utolsó Máré-vári csatában

A beszélgetést Fekete Kálmán jegyezte le, dr. Bihari Lajos pedig egyetemistaként élte meg az 1956-os Máré-vári csatát, amelynek tragikus kimenetét sokan máig nem ismerik. Mi ezt a társalgást közöljük rövidítve, interjúvá formálva. 
 

– Hogy kezdődött? 
– Anyai öregapámnak két malma volt Magyaregregyen, a mai strandnál, szóval mi a falutól kicsit arrébb laktunk. Október 28-án megjelent nálunk egy hidasi csángó srác, Zobákról menekült oda. Éjjelre befogadtuk és elmesélte, hogy elfoglalták a bonyhádi rendőrséget, aztán felfegyverkezve mentek négy Csepel „Fakarussz” autóval Pécsre, felszabadítani az egyetemistákat. Az ávósok azonban megtudták, hogy teherautókon felkelők indultak Pécsre, és Zobákon tőrbe csalták őket. Tűzharc alakult ki, amiben az egyik felkelő meghalt. Másnap a falugyűlésen harminc katonaviselt férfival megalakítottuk a nemzetőrséget. 

– Fegyvert honnan szereztek? 
– Másnap bementem Pécsre Csikor Kálmán városparancsnokhoz és kértem fegyvereket. Adott is, de csak papíron. A zöldávós laktanyában vehettünk át egy raj puskát, hozzá negyven-negyven éles lőszert. Vadonatúj, magyar gyártmányú karabélyokat hoztunk el, Jelenszky Márton, a későbbi határőrparancsnok adta ki nekünk. Eközben az egregyiek két teherautónyi élelmiszert gyűjtöttek a budapesti forradalmároknak, Molnár György vitte fel, a Mátyás laktanyában pedig Deák őrnagy vette át. 
 

– Mi volt az első éles helyzet? 
– November 3-án este, amikor hazaértünk a puskák belövéséből, édesanyám riadtan szaladt be az udvarról: „Gyerekek, itt vannak az oroszok!”. A puskámmal hátraszaladtam öregapám malomárkához, s már jött is két orosz páncélautó, meg egy nagy híradós autó. Kiszállt egy tiszt, a vállán kis lámpafélével. Megcéloztam, de háttal állt, s tartva magam a parancshoz, meg féltve a szüleimet és a többieket, nem lőttem. Aztán Trapp Jóska és Kárpáti Béla kimentek a faluba felderíteni és tizenhat oroszt számoltak meg. 
 

– Kik voltak Máré várában? 
– November 4-én az oroszok harcállást foglaltak el az egregyi tetőn két tankkal és a híradós kocsival. Délután ugyanakkor húsz fegyveres felkelő érkezett, akik a Bihari malomnál, vagyis nálunk akartak harcállást foglalni. Erről sikerült lebeszélnem őket, majd javaslatomra és vezetésemmel felmentek a várba, mert az sokkal jobban védhető. 
 

– Milyen volt ott az élet? 
– November 5-én, 6-án berendezkedtek, de hamar elfogyott az élelem. Ezért Payer Ferivel és Gyulával – az ő vezetéknevét sose tudtuk meg, később pedig a harcban meghalt – elmentünk az erdőbe vadászni. Németdöglésnél szarvasokkal találkoztunk, de Gyula dobtáras géppisztolya elakadt, a vad pedig elszaladt. Ezt követően a várban kaptam egy felhajtható válltámaszos magyar géppisztolyt, s egyes lövéssel elejtettem egy őzet a várvölgyben. Vállamra vettem és felcipeltem. 
 

– Volt közvetlen katonai feladatuk is? 
– November 7-én és 8-án a Kisbattyánból jött komlói felkelők feladatul kapták az Egregy–Zobák közti kövesút lezárását Barnakőnél, hogy se az oroszok, se az esetleges sztrájktörők ne jussanak a bányához. 
Mártírként emlékeznek a csatában el­esett forradalmárokra

– Mi történt ezután? 
– Amikor bejöttünk Pécsre a fegyverekért, a későbbi feleségem tizenkét éves öccse a Nagy Lajos Gimnáziumban volt elsőéves, és pont akkor verték le a Nádorról meg a városházáról a vörös csillagot. Na mondom, ezt a gyereket hazaviszem, itt nagyobb veszélyben van, mint Egregyen. November 10-én elvittem vonattal Simontornyára, ahová 11-én hullafáradtan érkeztem és tizenhat órát aludtam egy huzamban. Eközben ezen a napon dél körül otthon, a malom mellett a falu felől két teherautóval magyar pufajkások, ávósok jöttek és Barnakő felé mentek. Alig haladtak el, lövöldözés hallatszott. Egy óra múlva pedig jött hozzánk egy sebesült felkelő tüdőlövéssel. Parancsot hozott a várban lévőknek, hogy minden iratot égessenek el és meneküljenek. Húgom szaladt fel a meredek úton a várba az üzenettel. Mint mesélte, bekísérte egy harcos, s éppen akkor főzték az őzet, amit vittem nekik, az édesanyámtól kapott piros lábasban. Ez a lábas aztán a későbbi ávós jelentésben is benne volt. Ezt követően a többség kelet felé elhagyta a várat, két nemzetőr, a már említett Payer Feri és Gyula maradt ott, elkezdték égetni az okmányokat. A húgom még le se ért a völgybe, amikor a várból hatalmas robbanás hallatszott. 
 

– Mi lett a befogadott sebesülttel? 
– Édesanyám tudta, hogy ennek következménye lesz és mentőt is kell hívni. Ennek ellenére ágyba fektette és a szájába rágta, hogy mondja azt: erre járt és véletlenül lőtték meg. 
 

– Mit tud a Máré-vári csatáról? 
– Amikor a várat megtámadták, Barnakőnél rövid géppuskasorozatokat adtak le, hogy a felkelők ne arra meneküljenek. A komlói orosz parancsnoknak Cukor Józsi komlói bányász és az egregyi vadőr unokahúga volt a tolmácsa. Az öreg pedig bement az orosz parancsnokhoz, hogy adják vissza a vadászpuskáját. Az orosz így felelt: „Én nem tudom, hol van a puskád, de adok neked ötöt is, ha elvezetsz minket Máré várához”. És az öreg ráállt. Így 11-én, vasárnap reggel páncélautóba ültették. A várhoz érve fentről rájuk lőttek, az orosz pedig egy Kalasnyikov-sorozattal lelőtte Payer Ferit. Ekkor volt a nagy robbanás is, valószínűleg könnygázgránátot lőttek be, mert Gyulának odabent taknya-nyála összefolyt. Majd az orosz kézigránátot is behajított és elsőnek ment át a háromszögletű nyíláson. Gyula megadta magát, az orosz tiszt azonban a vár sarkába állította, lefasisztázta és egy sorozattal lelőtte. Végül az oroszok az egregyi útról tankkal elkezdték lőni a várat. A kisbattyányi erdész ekkor jött haza Kárászról, és az egregyi tetőről látta a lövéseket. A vár többször porfelhőbe borult, de amikor elült a por, látszott, hogy a falak nem omlottak le. 
 

– Mi lett önökkel? 
– Egy másik orosz tiszt vezetésével az ávósok körbevették a házunkat, engem kerestek. Házkutatást tartottak és megtalálták az ágyban fekvő sebesültet. Azonnal agyon akarták lőni, de édesanyám eléjük állt, s kérte, hogy ne lőjék le, hisz csak vétlen arra járóként sebesült meg, hívjanak inkább mentőt. Nem hitték el a védekezését, de nem is lőtték le, mert akkor ki kellett volna végezni az egész családot. Felmentek a várba, ott viszont megtalálták az iratok el nem égett részeit, köztük a sebesült személyi igazolványát is. Megint agyon akarták lőni, aztán nem tették mégsem. Összességében a magyar pufajkások voltak harciasabbak, unokabátyámat és két-, meg hároméves gyerekeit, valamint húgomat is kirángatták az udvarra. Édesanyámat is pofon vágták és falhoz állították. Ekkor megjelent a másik orosz tiszt, aki tudott németül. Azt mondta édesanyámnak, ott vannak fent a várban a barátai, én lőttem le őket, temesse el őket. És nem engedte, hogy bántsák, a sebesülthöz pedig mentőt hívott. A kijózanítóban később együtt dolgoztam egy orvossal, akihez Pécsre behozták a sebesültet. Ő mondta el, hogy a felkelő egy hét után lelépett a kórházból. Tizenöt év múlva aztán megjelent egyszer édesanyámnál, egy szót sem szólt, megcsókolta a kezét és elment. Sosem tudtuk meg a nevét. 
 

– Hányan haltak meg az utolsó Máré-vári csatában? 
– A két felkelőn kívül négy ávós, de hogy az oroszok közül hányan estek el, nem tudjuk. Az egregyi temetőben a két mártír nagy temetést kapott, nagybátyám csinált nekik koporsót, a nemzetőrök építettek kriptát, a mellékelt képen látható sírkövet pedig én állítottam Payer Ferinek és Gyulának, akit hét lövedék terített le. Sosem felejtem el, norvég mintás véres pulóverén két szarvas nézett egymással szembe.