Esküvő és szülés a bombák és gránátok sötét árnyékában

Amikor az első orosz tankok átlépték az ukrán határt, rögvest elkezdtem hívogatni Kijevben élő kárpátaljai barátomat, Andryt. Ahogy teltek a napok, úgy lettem egyre feszültebb, vajon mi lehet vele, mire végre egy üzenet érkezett tőle, hogy töltsek le egy titkosított beszélgetést lehetővé tevő alkalmazást. Ez megtörtént, és másodperceken belül csörgött is a telefon. Hatalmas hát­térzajban, puskaropogás és távoli robbanások közepette fél perc alatt lényegre törően értesültem, hogy éppen úton van keresztül az országon délen ragadt feleségéért és kislányáért, és jelentkezik, amint belátható közelségébe érnek a magyar határnak. Arra kért, addig készítsem elő a vendégszobánkat családjának. 

Pár nappal később, késő este csipogott a mobilalkalmazás a titkosított üzenettel, hogy indulhatok Pécsről, hamarosan elérik a magyar határt, ahol felvehetem családját, de megpróbál ő maga is valahogy átcsúszni, ha tud. 
 

Ők értek előbb a találkozóhelynek megbeszélt benzinkúthoz – rendkívül megörültem, hogy a kislánya és felesége mellett ő maga is ott szürcsöli a kávét egy műanyagpohárból. Emellett további váratlan meglepetésként ért, hogy felesége, a félig orosz, félig ukrán Olya szemmel láthatóan áldott állapotban van, úton van egy újabb kislány. 
 

Barátom megölelt, és egy üveg méregdrága Grey Goose vodkát nyomott a kezembe. – Két nappal a háború előtt vettem Moszkvában – mesélte. – Az előbb megnéztem a neten, a korlátozásokra válaszul megugrott infláció miatt most már majdnem négyszer annyiba kerül az orosz boltokban, de hát kellett nekik megtámadniuk Ukrajnát – tette hozzá nevetve. 

Vidámságát árnyalták karikás szemei, és egy eleddig ismeretlen szomorúság, ami a vakítóan kék szempárból sugárzott. A jókedv, ami egy régen látott barátnak szólt, hamar elpárolgott. Megtudtam tőle, hogy időközben szólt egy távoli rokona – aki a Krím 2014-es orosz elfoglalása során sebesült meg súlyosan –, hogy költöztesse be családját nemrégiben vett németországi nyaralójába, amíg ő visszatér harcolni hazájáért. Így tulajdonképpen elég, ha a repülőtérig elviszem őket, de legalább lesz időnk beszélgetni, hiszen ki tudja látjuk-e még valaha egymást. 
 

Egy esküvő, négy temetés 
 

Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy Olya vajon hogyan került az oroszok által egyik legelsőként megtámadott városba, és miért nem utazott el, mielőtt az ostromgyűrű bezárult volna. Kérdésemre megdöbbentő válasz érkezett az állapotos nőtől. – A legjobb barátnőm esküvője volt, ettől még az orosz bombák sem tántoríthattak el – mesélte. – A körítés azonban nyilván nem olyan volt, mint terveztük. A templom ablakait előbb csak bedeszkázták, hogy a robbanások detonációja ne törje össze a gyönyörű rózsaüveget, majd később maga a templom is találatot kapott. Az egyházi szertartásból így csak a papot tudtuk felmutatni, aki végül az óvóhelyen adta össze az ifjú párt. Nem így tervezték, de hidd el, hogy még ilyen körülmények között is valódi örömkönnyek csillogtak mindenkinek a szemében – emlékezett vissza. 

Olya ezután elmesélte, hogy a következő napokban azonban sajnos másfajta könnyek is megérkeztek esti óvóhelyükre, hiszen sorra értesültek a fedezékben lévők otthonuk földig rombolásáról, majd elkezdtek szállingózni az első hírek halott szomszédokról, ismerősökről, barátokról. A szomorúságot és a gyászt viszont egy örömteli esemény árnyalta: egy délután az orosz rakétatámadások közepette megszületett egy kisfiú a pincében, és ez egyfajta furcsa reménykedéssel töltötte meg az országuk jövőjéért aggódó embereket arról, hogy az élet igenis megy tovább. 
 

Büszkeség és balítélet 
 

Miután a hátsó ülésen a lányok elaludtak, megkértem Andryt, hogy meséljen, mit tapasztalt, amíg a fővárosból átutazott az ország másik végébe. Mintha egy csaptelepet törtem volna el, a spriccelő vízhez hasonlóan zúdultak rám a szavakba öntött történetek, olyan sűrűségben, hogy alig tudtam a vezetésre figyelni, hogy közben megjegyezhessem a hallottakat. 
 

– Rengeteg megdöbbentő dolgot láttam útközben, egy részüket szívesen elfelejteném, de tapasztaltam olyanokat is, amik visszaadták az emberségbe vetett hitemet – kezdett bele. – Az első tucat halottat már a háború legelején láttam, de rengeteg ehhez hasonló szörnyűség van fent az interneten, inkább nem akarok most visszaemlékezni saját emlékeimre – mesélte elkomorodva. 
 

– Például pozitív értelemben lepett meg, amikor egy betört kirakatú boltba bementem vásárolni, mikor megéheztem. Bent nem találkoztam senkivel, ezért levettem a polcról egy doboz kétszersültet és egy tábla csokit, illetve beraktam a táskámba a vodkád mellé egy üveg ásványvizet. Elővettem a pénztárcámból a termékek saccolt értékét, és néztem, hova rakhatnám le, mikor észrevettem egy üres bonbonosdobozt, ami félig volt gyűrött bankjegyekkel. Komolyan mondom, könny­be lábadt a szemem ezen az apróságon. 
 

Az oroszokat nem gyűlölik 
 

A reptérhez közeledve arra gondoltam, felteszem azt a kérdést, hogy miként vélekednek most Ukrajnában az őket megtámadó oroszokról. Válasza már csak azért is kifejezetten érdekelt, mert felesége félig orosz, mi ketten pedig Moszkvában ismerkedtünk meg, ahol egy vízilabdacsapatban játszva csak hónapok után úgy jöttünk rá arra, hogy mindketten magyarok vagyunk, merthogy egy éles meccsen Andry magyarul káromkodta el magát keresetlen szavakkal. 

– Hidd el, senki sem haragszik az orosz népre, akik azt sem tudják az ottani propaganda miatt, hogy itt milyen véres harcok folynak – kezdett bele. – Noha Putyint és a kabinetjét bárki megfojtaná egy kanál vízben, az oroszokat senki sem gyűlöli. Olyan ez a háború, mintha mondjuk Budapest megtámadná a te városodat, Pécset. Egy nyelvet beszélünk, rengeteg a vegyes házasság, nekem például mindkét szomszédomban oroszok laknak Kijevben. De mesélek egy példát, amit a saját szememmel láttam az egyik harcállásban. Az ukrán elit alakulat élve elfogott néhány orosz katonát. Ránézésre egyikük sem volt több húszévesnél. Az orosz srácok elmondták, hogy semmit sem tudtak a háborúról, nekik azt mondták, hogy hadgyakorlatra viszik őket. Hallottam, hogy azt mondják az ukrán tiszteknek, hogy három napja nem ettek, mivel a táskájukban kapott fejadagjukban 2015-ben lejárt élelmiszereket találtak, melyek kibontva olyan büdösek voltak, hogy inkább eldobálták a felesleges túlsúlyt. Ezután kaptak enni, inni és felhívhatták szeretteiket Oroszországban. 
 

Trükkös átkelés a határon 
 

Búcsúzkodásunk előtt még feltettem egy utolsó kérdést: mégis, miként jutott át Magyarországra a határon mikor aznap már egyetlen harcképes férfit sem engedtek ki Ukrajnából. 
 

– Egyszerűbb lett volna, ha időben hallgatok rád és igényelek magyar útlevelet – mesélte. – De vannak kapcsolataim, így beszereztem egy európai miniállam passzportját indulás előtt, a határon pedig angolul beszéltem. És mielőtt kérdeznéd, a Kalasnyikovot, amivel Kijevből indultam, egy Magyarországról hazatérő ukrán vendégmunkás kezébe nyomtam. Úgy vélem, mikor visszatérek, nem lesz nehéz a mostani helyzetben egy harcolni akaró férfinak fegyverhez jutnia. 
 

A gép felszállása után egyetlen gondolat motoszkált a fejemben: remélem az ajándékba kapott üveg vodkát együtt fogjuk meginni békeidőben és nem az emléke előtt tisztelegve kell majd elfogyasztanom. 
 

A világhálón is harcolnak 
 

Mivel riportalanyunk időközben visszatért Ukrajnába, hogy segítse honfitársait az oroszok elleni harcban, ezért kérésére családi nevét, illetve a fentiekben szereplő helyszínek neveit nem szerepeltetjük. Elmondása szerint ugyanis Ukrajnában nemcsak az utcákon és tereken, hanem a kibertérben is véres harc folyik minden egyes információmorzsáért. Kérését természetesen tiszteletben tartottuk.