A rendőrségnek is volt egy állandó szobája

Most, hogy a nyílászárók cseréjét végzik, igazán át lehet látni az épületen. Egyvalami azonban nem tűnhet fel senkinek, mert az a kevesek titka volt. 

Valaha sejthető volt, ma már teljesen nyilvánvaló, az egykor állambiztonsági gépezet alaposan megfigyelte a szállóvendégeket. Legyenek azok belföldi utazók, esetleg külföldiek, netán visszatérő magyar disszidensek. Bizonyos találkozások is az ilyen épületekben, szobákban zajlottak le. Ezért volt közülük több helyiség „bedrótozva, bepoloskázva”. Szebben fogalmazva telerakták lehallgató-berendezésekkel. 

Ez alól a Pátria sem lehetett kivétel. Mindez akkor derült ki, amikor az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának néhány nyilvánosságra került dokumentumát tanulmányoztuk át részletesebben. Ennek a cikksorozatnak a kapcsán jelenkezezett egy ember, aki ugyan szerette volna megőrizni névtelenségét, ám elég hitelesnek tűnő históriát mesélt el. 

Már nyugdíjasként emlékezett vissza arra az időszakra, amikor őt is be akarták szervezni, hogy írjon jelentéseket. Egy jogászról van szó, aki a régi világban a tanácson dolgozott. Nem számított igazán zsarolhatónak, ennek ellenére környékezték meg. 

Emberünk egyszer úgy tudta elhárítani a nem is burkolt „felkérést”, hogy szólt egy távoli rokonának, aki a pécsi rendőrségen teljesített szolgálatot, méghozzá vezető beosztásban. Az idegenrendészeti ügyekre volt komoly rálátása. A fontos „elvtárs” nem is habozott, szólt a beszervezést elkezdő kollégájának, hogy a kiválasztott személy a „védelme” alatt áll, ezért ne foglalkozzon vele. Ekkor – ideig-óráig – a kipécézett meg is szabadult a hivatásos zaklatótól. Csakhogy a felsőbb kapcsolata nyugdíjba vonult, a humán pajzsa odaveszett. Már nem is gondolt különösebben az ügyre, amikor a kellemetlen ismerős felhívta telefonon. Találkozót beszéltek meg egymással. Ekkor derült ki – természetesen nem a nagyobb nyilvánosság számára –, hogy a Pátriában, közel a zajló élethez, egy jól berendezett rendőrségi szoba is működött. 

A társalgás még csupán puhatolózó jellegű volt, bár túl nagy szemérmesség azért nem jellemezte. Abban maradtak, hogy emberünk gondolkodási időt kért. Ezzel próbált időt nyerni, ha nem is véglegesen. Mert amikor újra értesítést kapott, akkor már elé tettek egy beszervezési nyilatkozatot is. De abban az évben már 1987-et mutattak a naptárak. A kissé sarokba szorított jelölt gondolt egy merészet, majd azt mondta, ő azt bizony nem hajlandó aláírni. Tartott ugyan némileg a következményektől, ám határozottan lépett fel. A retorziók szerencséjére elmaradtak, bár utóélete azért akadt ennek a históriának. 

Már a rendszerváltás után, a két „barát” összetalálkozott az éjszakában. Italozás közben szóba jött az elfelejtett dolog. Ekkor azonban a szereposztás némileg megváltozott. A korábban kínos helyzetbe hozott besúgójelölt vált hangosabbá. A másik, az egykori magabiztos tiszt lapult inkább, mellébeszélt, más irányba terelve a diskurzus menetét. Komolyabb affér nem történt, de furcsa volt a szerepcsere. Bár azt a felek betudták egy történelmi fordulatnak. 

Az élet majdnem minden területét megpróbálták felügyelni a szigorúan titkos tisztek. Ők alapvetően a rendőrség állományába tartoztak, de a civil létben is létezett egy nyilvános állásuk, pontosabban a környezetük csupán arról tudhatott. Adatokat gyűjtöttek, kapcsolatokat építettek, szervezkedtek, jelentéseket fogadtak, illetve írtak. Ráadásul nem is éltek rosszul, mert egyértelműen két helyről kapták a fizetésüket, vagyis húzták a sápot. Jellemzően a sokat emlegetett III/III-as főcsoport állományába tartoztak. Veszélyesebbnek, rosszabbnak számítottak, mint a pitiáner, sarokba szorított spiclik, akik kénytelenek voltak „súgni”.