„A bort alakítani és formálni lehet a borász kedve szerint”

 A késő délutáni csendben békésen üldögél pincészete teraszán Riczu Tamás siklósi borász. Köszönünk egymásnak, leülünk, aztán hosszú csend. A nap egyre sötétebb sárgával világítja meg a vár tompa sziluettjét, szél nem fúj, a madarak is hallgatnak, és mintha a sok kirakott muskátli is lassan búcsúzni kezdene ettől a naptól. A hőség is alábbhagy. Úgy ülünk szó nélkül egymás mellett, mint a legenda szerint Gárdonyi Géza az egri bíróval. Ők hosszú hallgatásuk alatt számtalan gondolatot váltottak egymással – egy kancsó bort elkortyolgatva –, így amikor a bíró távozni készült, házigazdája sajnálkozva köszönt el tőle, mondván: „olyan jót beszélgettünk”… 

Ez az idillikus helyzet remekül illusztrálja mindazt, ami Riczu Tamást körülveszi. Pontosabban mindazt, ami nem veszi körül: a sztárborászokat jellemző felhajtás, sznobisztikus szóhasználattal: hájp. Pedig ez az ötvenéves fiatalember szinte minden plecsnit fel tud mutatni Londontól Budapestig, amit borokra csak aggatni lehet. 

– Ha jól tudom, 2003-ban palackozta az első bort a saját nevén. És azt is tudom, hogy annak a bornak híre ment. 

– Azóta sem sikerült megismételni – sajnálkozik Tamás –, csináltam már sok aranyérmes rozét, de olyat, mint a 2003-as, nem. Az a bor, az első borom volt, és Magyarország legjobb rozéjának választották. 

– Erős felütés mindenesetre a villányi nagyok árnyékában. Nem volt féltékenység, irigység? 

– Nem. Errefelé az a mondás járja, hogy „Ne becsüld le a kezdőt, mert ki tudja, mi lesz belőle!”, ám valójában a kezdőt általában lebecsülik. A villányi nagyoknak ettől függetlenül én és a többi hozzám hasonló borász csak köszönhet. Mégpedig előre és jó hangosan. Ők jelölték ki, ők taposták ki a sikeres utat. Irányt mutattak a borászati eljárásokhoz, a technológiai fejlesztéshez és a pályázatokhoz. Így aztán lehetőséget teremtettek arra, hogy más borászok is profitáljanak a munkájukból. 

– Mikor jutott eszébe, hogy borásznak áll? 

– Igazából semmikor. Benősültem egy borászfamíliába. Mígnem szép lassan észrevettem, hogy a bor nem pusztán alkoholos termék, hanem szó szerint élvezeti cikk. Alakítani, formálni lehet. Követi azt a stílust, amit a borász diktál. És az egészet körülveszi a vendéglátás, no meg a sütés-főzés. Valójában, mire magamhoz tértem, már teljesen beszippantott ez a világ. Beleragadtam, nagy örömmel. Kér egy kávét? – és választ sem várva Tamás felpattan a terasz asztalától, elindul a kóstoló konyhaszekciójába a kávégéphez. 

Odabent búbos kemence, meg egy néhai bárpultszerűség uralja a helyiséget. Néhai, mert eredeti funkcióját biztosan akadályozza a rápakolt rengeteg serleg, érme, a Riczu-borokat dicsérendő. A kóstolóból – szokás szerint – pincelejárat nyílik, a régi épület kívül-belül a borospin­cékre jellemző 1930-as évek stílusát hordja. Mellette kontrasztként büszkélkedik a modern, újonnan épült feldolgozó, erjesztő-érlelő tér, második szintjén házigazdánk lakásával. 

– Érdekes, hogy nem Villányban vert tanyát. Mostanság mindenki a villányi főutcán igyekszik szerezni – ha mást nem – valami kis kulipintyót. Maga meg itt szemléli a tájat csendes magányában. 

– Siklósi vagyok. Az is maradok. Itt nőttem fel. Egyébként meg nem a turisták hétvégi itatásában keresem a boldogulást. Bár korábban még én is… Szóval, minden hétvégém itt töltöttem, illetve ott, abban a filagóriában reggeltől reggelig. Sütöttem-főztem, bort kóstoltattam, kiszolgáltam. Egy darabig imádtam, aztán meg nagyon nem. A végén már úgy éreztem, hogy a főztöm miatt jönnek, pedig én nem szakács, hanem borász vagyok. 

– Mi ebben a kivetnivaló? A gasztronómia része a bor is, meg az étek is. 

– Nincs benne kivetnivaló, csak rettenetesen belefáradtam. Az viszont igaz, hogy nagyon szerettem főzni. Egyszer beneveztem a bajai halászléfőző versenyre. Amikor meglátott a Magyar Borakadémia elnöke, nevetve odaszólt: Tamáskám, te mit keresel itt? Mit ad isten, Tamás aznap megnyerte a bajai halászléfőző versenyt. Ráadásul, ez a visszérműtétem után néhány nappal történt, a lábam be volt kötözve, így csak fekve tudtam főzni. Az eredményhirdetés után mondtam is az elnök úrnak: képzeld el, ha fekve ilyet tudok, milyet főzök állva! Na, de visszatérve arra, hogy most miért nem Villányban üldögélünk; szeretem a kihívásokat. Nem akartam oda menni, ahol a vak tyúk is talál szemet. Én itt akartam bizonyítani. Állítólag sikerül – mondja némi büszkeséggel a hangjában Tamás. 

A borvidék siklósi körzete szenzációs termőhelynek számít. Terehegy, Diósviszló – szintúgy. A Tenkesen, Siklós-Harkány felett a híres villányi borászatok telepítései, szőlői virulnak mindenfelé, csak a központ, a kóstoló az, ami Villányban van. Legalábbis, az esetek döntő többségében. A fene sem érti, hogy ennek a borvidéknek – követve a termőhelyi változatosságot –, miért nincsenek decentrumai. Példának okáért a Tokaji borvidék nem csupán Tokaj városából áll. Ott van Mád Szepsyékkel, Erdőbénye Homonnával, Bodrogkeresztúr Berecz Stefivel, Tarcal Árvay Jánossal, és sorolhatnánk. A villányi borvidék pedig áll Villányból meg a villányi „agglomerációból”. Ily módon Riczu Tamás Siklóson mindenképp rendhagyónak tekinthető. Már amennyiben Tamást is a sztárok közé soroljuk. És eredményei láttán, miért ne tennénk? 

– Nem akar körülnézni a feldolgozóban? – kérdi Tamás, és már mutatja is az utat. – Igyekeztünk a lehető legcélszerűbbre építeni. Sík padló, küszöbök nincsenek, a szükséges csatlakozók mind jó helyen vannak, könnyen elérhetők. Volt időnk kitalálni, mitől lenne könnyebb a munkánk. Majdnem húsz évig egészen más körülmények között dolgoztunk. 

Odabent szinte laboratóriumi körülmények között magasodnak a rozsdamentes acéltartályok. Karvastagságú csövek akaszkodnak oldalukba, csillogó bilincsekkel. Minden ragyog a tisztaságtól, és semmi nem csúszós. Az egyik félig leválasztott területről időnként finom zúgás hallatszik. 

– A lányom, Zsófi dolgozik a címkézővel – mondja házigazdánk. – Néhány hete fejezte be a borászati technikumot. Szerencsére borász akar lenni. 

– Akkor hát van, aki továbbviszi a zászlót. 

– Szerencsére. Majd próbálunk neki összerakni valami kis portfóliót, legyenek saját borai. De igazából annak örülnék, ha mielőbb munkát vállalna valamelyik komoly külföldi – francia, esetleg tengerentúli – pincészetnél. Nagyon fontos lenne tapasztalatot szereznie, tanulnia, bedolgoznia magát a világszínvonalba. Ne azon az úton vergődjön keresztül, amin én. 

– Van erre lehetőség? 

– Mindig van. Kérdés, hogy Zsófiban mennyi az elszántság. Na meg a honvágy. Majd kiderül… 

– Apjához hasonlóan, ő is megszállottja a kékfrankosnak? 

– Benne még nem ülepedtek le a dolgok, túl fiatal hozzá. 

– Ha már itt tartunk, magáról borászati körökben köztudott, hogy nagy rajongója a kékfrankosnak. Miért? 

– A kedvenc fajtám. Ha egyszer csak ultimátumot kapnék, és azt mondanák, hogy ettől kezdve egyetlen szőlőfajtával dolgozhatok, akkor gondolkodás nélkül a kékfrankost választanám. Ha kell, fehérbort is lehet belőle készíteni, rozénak a legjobb alapanyag, tud kitűnő siller lenni, és megfelelő termőhelyen, terméskorlátozással, újhordós érleléssel egy hihetetlenül koncentrált, magas beltartalmú, testes, hosszú évekig érlelhető bort ad. Hát, ezért. 

– Ha már szóba került az eladás; a Covid mennyire söpörte ki a kasszát? 

– Óriási érvágás volt. Nem is akarok erről többet mondani. Viszont volt benne jó is, sőt! Szóval, még soha életemben nem voltam ilyen nyugalommal körülvéve, mint akkor. Hihetetlenül élveztem a csendet, és végre olyasmivel tudtam foglalkozni, amire korábban nem jutott idő. Rendrakás, az udvar alakítgatása, a virágoskert. Kertészkedtem, sokat foglalkozhattam a zöldséges konyhakertemmel. Imádtam. Fantasztikus volt, ahogy a világ le volt lassulva… Szerintem gyakrabban kéne az emberiségnek felfüggesztenie a pörgést. Persze, járványok nélkül – jelenti ki hangjában nem kevés vágyakozással Riczu Tamás siklósi borász.