2022.10.22. 07:00
Soha ne hagyjunk bajban senkit háborúban vagy katasztrófa idején
Egy éjszaka kopogtattak az ajtónkon. Egy kisebb csoport állt a szederkényi házunk előtt. Volt akinek kezében fegyver volt, apámat keresték – emlékezett vissza 1956 őszére Markovics Antal fűszerkereskedő.
A baranyai levéltár nyugalmazott levéltárosa, Rozs András kereste meg szerkesztőségünket. Egy történetet mesélt egy szederkényi férfiról, aki 1956-ban, a szabadságharc után több embernek segített Jugoszlávián át külföldre menekülni. Rozs András segítségével jutottunk el Markovics Antal fűszerkereskedőhöz, aki elmesélte a történetet édesapjáról, aki több ember életét mentette meg.
– Édesapám sokác volt. Belvárdgyuláról nősült Szederkénybe, ahol svábok és magyarok laktak együtt. A Horthy-korszakban határvadászként szolgált, így ismerte a déli határt, és jól beszélt horvátul
– kezdett a történet elmesélésébe Markovics Antal, aki a forradalom idején tízéves volt.
1956 október vége, november eleje lehetett, mikor a szederkényi család ajtaján este kopogtattak. Markovics Antal édesapja ajtót nyitott. Mikor az ajtó kitárult, egy csaknem negyvenfős társaság állt a ház előtt. Volt akinek kezében puska, géppisztoly volt.
– Toncsi bátyja, Rezső vagyok, én hoztam a srácokat. Menekülnének Jugoszlávián keresztül – emlékezett vissza arra az őszi, nyirkos időre Markovics Antal. Mint mondta, az unokabátyja állt az ajtó előtt (Eiter Rezső), aki mentősként dolgozott.
Kiderült, azért esett a választása a Markovics családra, mert tudta, hogy a családfő határvadászként szolgált, így ismeri a jugoszláv (mai horvát) határt, és beszéli a horvát nyelvet. A fegyveres csoportot behívták a házba, megszárították a ruhájukat, étellel kínálták őket, majd Markovics Antal édesapja felöltözött, és elindult velük a határ irányába.
– Mondták, hogy menjek velük én is, hogy ne legyen gyanús, hogy édesapám egyedül van – említi meg Markovics Antal.
A közel 25–30 kilométeres utat két nap alatt tették meg, mivel a csoport csak este ment, napközben elbújtak. A második éjszaka érkeztek meg a határra. Markovics Antal édesapja a határőrhöz ment, egy jugoszláv tiszthez, és elmondta, hogy a csoport Jugoszlávián át menekülne Nyugatra. A tiszt közölte, hogy magyar területen tegyék le a fegyvereiket, és utána apám kísérje át őket a határon. Így is lett, a túloldalon a csoport teherautóra szállt, és menekülttáborba szállították őket. Amint a társaság elment, az apa a fiával elindult haza.
– Évekkel később megkérdeztem édesapámat, hogy nem félt-e – emlékszik vissza a régmúltra Markovics Antal, aki közben megtörli könnyező szemét.
A válasz még mindig az emlékezetében van:
– Két dolgot jegyezz meg fiam. Aki bajban van, azon segítünk, bármilyen nemzetiségű legyen. A második, ha háború, forradalom, természeti katasztrófa van, ha megtehetjük, soha nem hagyjuk éhezni embertársainkat, jószágainkat.
