2025.01.12. 10:00
Itt a legjobb nyugdíjasnak lenni!
Van egy kisgaléria a Váradi Antal utca sarkán, körülbelül ott, ahol egykor Babits Mihály élte kisiskolás éveit. Thommen Gladys Éva festőművész galériájáról van szó, ahol saját absztrakt expresszionista (a színek és energiák foltjainak különleges érzelmi, hangulati hatását igyekszik megjeleníteni) képeit lehet megtekinteni. Thommen Gladys Éva 56-os magyarként disszidált Svájcba orvos családjával. Akkor még csupán 7 esztendős volt, ott nőtt fel, 13 éve viszont hazatért és Pécsett tölti nyugdíjas éveit.
– Mindig így hívták?
– Ezen a néven lettem megkeresztelve. A Gladys benne a kakukktojás, ezt a keresztnevet édesanyám angol táncosnő barátnője után kaptam.
– Miért pont Svájc volt az úticéljuk?
– Mennünk kellett, mert édesapám részt vett a forradalomban. Ausztráliába készültünk, de az egészségi állapota ezt nem tette lehetővé. Az egyetemen pedig volt egy svájci orvosis barátja s rajta keresztül sikerült a letelepedésünk.
– Hogy zajlott a svájci élete?
– Bázelben nőttem fel, s birkóztam a nyelvekkel. Otthon magyarul beszélgettünk, tanultam a franciát, a németet, és az angolt is. Már ekkor kitűnt a rajztehetségem, majd a Swissair légitársaságnál kaptam állást Katalóniában, Barcelona mellett. Itt ismerkedtem meg a férjemmel, akivel 26 éven át voltunk házasok. Egy fiunk és egy lányunk született, s közben dánul is megtanultam, és Koppenhágában tanítottam is a nyelveket.
– A képzőművészet mikor kezdődött?
– Eleinte kerámiával foglalkoztam, aztán 40 évvel ezelőtt a kilencvenes években jött a festészet. Esti kurzusokon, nyári akadémián tanultam a színekkel bánni. Majd jött egy törés az életemben, rosszindulatú emlődaganattal diagnosztizáltak. Eleinte egyébként figuratív munkákat készítettem, majd a színekből jöttek az érzéseket megjelenítő absztrakt alkotások.
– Mikor indult be igazán a művészi élete?
– Az ezredfordulót követően, miután elváltam, és újra fel kellett magam építeni. 2005-től például hat éven át fametszeteket és rézkarcokat készítettem, saját műhelyben, speciális gépekkel. Egyúttal több svájci művészcsoportnak a tagja lettem. Mindemellett már tíz évvel korábban megjelentek a munkáim a tárlatokon, döntően Zürichben és német nyelvterületeken több mint harminc kiállításom volt.
– Mi hozta vissza Magyarországra?
– A 2008-as gazdasági válság, valamint egy közvetlen személyes élmény. Elmentem az El Caminóra, s Franciaországban 600 kilométert gyalogoltam. Majd a spanyol szakaszt is végigjártam, ott megismertem egy debreceni asszonyt, s elhatároztam hogy hazatérek a szülőföldemre.
– Miért pont Pécsre?
– Egykor Tatabányáról indultunk, de az a környék számomra nem volt csábító. Aztán 2011-ben bejártam az országot. Megnéztem például Egert, mert a nagyszüleim valamikor ott éltek, de az túl kis városnak találtam. Budapest viszont túl nagy volt nekem. Hívtak Debrecenbe is, de az meg túl lapos volt, nagyon hiányoztak a hegyek. Így esett a választásom Pécsre, mert ez a vidék hasonlít leginkább Zürichre, ahol a lányom Simon Christina (46) és a fiam Jürg Andreas (49) ma is él az unokáimmal.
– Milyenek voltak az első hazai benyomások?
– Svájcban mindent felszámoltam és elsőre kultúrsokk volt az ittlét, két évig tartott, amíg hozzászoktam. Újra festeni csak 2017 körül kezdtem el, volt is rögtön egy tárlatom Pécsváradon. Azt megelőzően viszont 2015-ben egy fotókiállítást vittem Zürichbe, arról ahogy én láttam akkor Magyarországot. Legutóbb pedig 2024-ben volt egy festménytárlatom a Civil Közösségek Háza Gebauer Galériájában.
– Akkor tehát most minden egyenes, beindult a művészi vonal.
– Hát, nem egészen. Visszatért ugyanis a harminc évvel ezelőtti rosszindulatú betegségem, elsősorban arra keresek most a Svájcban zajló immunterápián túl lelki és fizikai gyógymódokat. Mindenesetre van egy kis füzetem, amibe rendszeresen rajzolgatok, és felteszem a jobban sikerült munkákat a Facebookra. Az mindenesetre kiderül belőle, hogy reménnyel teli színeket használok és vidám formákban gondolkodom.
