Pécsi anyák hálásak lehetnek ennek a nőnek 

 A kitüntetés kapcsán beszélgettünk a díjazottal.

– Hány évet dolgozott a pécsi polgármesteri hivatalban?
– Két évtizedet dolgoztam. Voltam alpolgármesteri, később pedig civil referens. A ’90-es években nem volt még olyan erős civil élet, mint most. Új volt a terület, Pécsen mondhatni, hogy én kezdtem el ezt a területet gondozni. Miután a kisebbségi referens távozott, át kellett vennem a kisebbségi ügyeket is. Rengeteg öröm volt velük együtt dolgozni, hiszen kilenc kisebbség él Pécsen. Ötvenéves szünet után újraindult a civil élet, és a ’90-es években, aki érzett magában valamit vagy lehetőséget, amit addig nem kapott meg, az megpróbálta megoldani az adott társadalmi problémát. Miután megalakult a Pécs-Normandia LIONS Club, egy klubtagunk révén szembesültünk azzal, hogy egy kórházba kerülő leukémiás gyermek szülőjének komoly problémát jelent a szállás hiánya. A szülők padon aludtak vagy a klinika folyosóján. Mi kerestünk feladatot magunknak, és ezért belevágtunk szülőszállás elindításába. Akkor még nem gondoltuk, hogy milyen nehézségeink lesznek.

– A pécsi Lions klub alapító tagja, hogyan került kapcsolatba a szervezettel?
– Egy baráti körből indult, úgy gondoltuk, hogy valamit kellene tenni a társadalomért. Megnéztünk különböző civil szervezeteket, hogyan működnek, mi lenne számunkra megfelelő, vagy hogy milyen szervezethez csatlakozzunk. Ekkor leltünk rá a nemzetközi hálózatban működő LIONS klubra, amely párthovatartozástól és vallástól független szervezet. Nincsenek törésvonalak, mindenki azt gondol, amit akar, de itt egy cél érdekében húzzuk a szekeret. És egy nemzetközi szervezet tagjai vagyunk. A szülőszállást sem tudtuk volna a külföldi támogatók és a nemzetközi Lions Szövetség nélkül megvalósítani. A pécsi vállalkozókat sem szabad kihagyni – nagyon sok tényező kellett ahhoz, hogy ezt a feladatot megvalósítsuk. Először ruhaakciót, bált, hangversenyt szerveztünk. Az ebből bejövő bevételek nagyon kevesek voltak, de ezeket mindig odaadtuk valamilyen szervezet részére. Szerettünk volna valami olyasmit, amit tényleg mi koordinálunk. A ’90-es években a gyógyító munkában sem volt természetes, hogy ott van a szülő a kórházban. Ez egy teljesen új szemlélet volt, arról nem is beszélve, hogy nem is voltak nagyon kapcsolataink.

– Hogyan tudták átlépni ezt a küszöböt?
– Mindenhova írtunk, mindenhova elmentünk, mint a szegény asszony a Bibliában. Addig mentünk, amíg megoldódott. A klinika is adott támogató nyilatkozatot, a leukémiás és tumoros megbetegedésű gyermekek gyógyításáért létrejött „Tölösi Péter” Alapítványnál dr. Szűcs Rozália onkológusnak elévülhetetlen érdeme volt, dr. Kajtár Pál professzor is rengeteget segített abban, hogy az önkormányzatnál elhitték, valóban fontos célért dolgozunk, és Balikó Zoltán evangélikus lelkész mindent megtett azért, hogy először egy alagsori helyiséget megkaphassunk. Ám már akkor tudtuk, hogy ez kicsi lesz, mert ha egy gyermek az utolsó stádiumban van, akkor ott szeretne lenni mindkét szülő, a testvér és sokszor a nagymama is. Később Göncz Árpád köztársasági elnök is meglátogatott minket, majd pedig Toller László polgármester idején kaptuk meg a Mártírok úti ingatlant – ezt is fel kellett újítani. Az elmúlt évtizedekben segített Latorcai Csaba államtitkár és kiemelt társadalompolitikai ügyekért felelős miniszterelnöki biztos, Nyitrai Zsolt is. Sikerült az egyetemmel úgy fölvenni a kapcsolatot, hogy normatívát kapjunk a szülőszállásra. Azóta biztonságos a működésünk. Aztán egy tragikus sorsú családtól kaptunk örökségbe egy házat még Pécsen, mert az édesanyának ez volt a végakarata. 

– Rengeteg tragikus történetet látott az elmúlt években, ezeket hogyan lehet feldolgozni?
– Nehezen. Nem lehet. Egyszer egy apukától megkérdezték, hogyan lehet azt kibírni, hogy a gyermekének már nyolcadik agyműtéte van. Az édesapa akkor azt mondta, hogy amit az Isten az emberre mért, azt méltósággal kell elviselni. Ezt nem lehet másként. 

– Beszéljünk a kisebbségi területről is, hiszen e téren is tevékeny volt. Ön szerint mennyiben változott meg a kisebbségekkel való bánásmód, hozzáállás az elmúlt évtizedekben?
– Azt tapasztaltam, hogy az önkormányzat és az állam a jogi helyzet megteremtésével megadta a kereteket. Ez olyan, mint a demokrácia. Ha egy sötét szobába bemegyünk, felgyújtjuk a lámpát, akkor – ha élünk vele – világos lesz. Tehát az embereken múlik, hogy mit tudnak elérni egy kisebbségi önkormányzat keretén belül, kikkel tudnak kapcsolatot teremteni, és milyen az érdekérvényesítő képességük. Emellett lehetnek civil szervezetei is a kisebbségeknek. Úgy gondolom, hogy a magyarok nem elutasítóak. Sváb családból származom, a nagymamámék zsidó családot is bújtattak, valamint egy kitelepítésre váró fekedi sváb családot is. Erről akkor nem lehetett beszélni – ahogyan arról sem, hogy templomba járok. Persze most is lehetne szítani a feszültségeket, de az önkormányzatok és az állam részéről mindig toleranciát láttam.

– Hívő kereszténynek tartja magát?
– Szeretnék minél inkább az lenni. Sokáig nem értettem, de így van: az élet vize a Biblia. Ha jobban és többen ismernénk, az nagyon sokat jelentene. Evangélikus vagyok, de – ahogy Hamvas Béla mondta – ha valakinek a gondolatán átsugárzik az örökkévalóság, az a gondolat igaz az aztékoknál, és igaz most is. A valóság egy üveggömb, és rajtunk múlik, hogy a fény szivárványként jön át rajta, vagy egyre tisztábban.