„Egy kocka nem mond semmit, de huszonnégy már egy mozdulat”

Már fotómasinával a nyakában a pécsi utcákat róva ismertem meg igazán, s bár tudtam, hogy dicső vizuális művészi pálya van mögötte, csak annyi volt meg a régi szép napjaiból, hogy fontos ember volt a pécsi regionális tévénél, no meg, hogy a pécsi vizuális kultúrában több területen is vastag betűvel írják a nevét.

Pécsre figyelt

Nem erről beszélgettünk soha, hanem a városról, a kultúráról, melyet értő és aggódó figyelemmel próbált dokumentálni és felemelni. Az ilyen beszélgetések aztán egyre mélyebbre vittek bennünket a múlt elemzésében, de ekkor sem az egykori tévés igazgató szólalt meg belőle, hanem az alkotó, aki ott volt a sorsfordító napokban, és szeretné újra a csúcson látni a várost. Az ő régmúltjába megint csak áttételesen kaptam betekintést, pedig lett volna mivel büszkélkednie, mert amikor Eck Imre balettet alapított a városban Kismányoky Károly négy társával, köztük Pinczehelyi Sándorral létrehozta a Pécsi Műhelyt, mely a képzőművészetben legalább akkora robbanást hozott, mint Eck Imréék a modern táncban.

Martyn nyomában

Az áttét a leányom, Mészáros Flóra volt, aki Martyn Ferenc párizsi éveit kutatta művészettörténészként, Kismányoky Károly pedig első szóra feltárta előtte minden művészeti kapcsolatát, és beavatta személyes titkaiba is a festőművésszel kapcsolatban. Martynról egyébként így vélekedett: „Felháborító, hogy mennyire nem kezelik a súlyának megfelelően személyét és munkásságát. Sem az országban, sem Pécsett. Hiszen ő volt az, aki hazahozta Párizsból a világot meghatározó új trendeket, és elindította a modern magyar képzőművészetet!”

Nos, Kismányoky Károly is elindított egy-két jelentős folyamatot, a hetvenes évek elején például az országban az elsők között a pécsváradi homokbányában és a kantavári erdőben Ficzek Ferenc művésztársával olyan tájakciókat rendezett, melyeknek csodájára jártak az egész országból.

Az ezredfordulót követően pedig a nyakában egy fényképezőgéppel rótta a város utcáit reggeltől estig.

Városi fázisok

Megállítottam egyszer, hogy mi a szándéka a fotókkal, és arról számolt be, hogy a városi életet kívánja dokumentálni. Tízévenként kétszázezer képet készített, emberekről, házakról, eseményekről, idővel ugyanarról és ugyanazokról újra, hogy a folyamatokat archiválja. Képtárában így rengeteg olyan fotó is található, mely megszűnt utcákat és épületeket ábrázol. Így összegzett a képeiről: „Ezek valójában nem fotók, hanem fázisokat rögzítenek. Sokszor olyasmit is lefényképezek, ami önmagában érdektelen, de hosszú távon, nagyobb vertikumban szemlélve már fontos szerepe van. Kicsit olyan ez, mint a rajzfilm, egy kocka nem mond semmit, de 24 már egy mozdulat.”

Az alkotó most elment, ám a munkái itt maradtak nekünk emlékezni és továbbgondolni az életünket.

Nem végleges, nem befejezett…

Kismányoky Károly halálára Aknai Tamás művészettörténész írt megemlékezést. Ebből idézünk most egy részletet.

Megkerülhetetlen a kérdés: miért volt olyan jó, olyan mérvadó Kismányoky Károly, akit utóbb már, mint afféle garabonciást láttunk tetszőleges alkalmakkor, tetszőleges helyszíneken? Mindenhol. Megjelent, fényképezett, váltott néhány szót és ment tovább. Mindig, folyamatosan ment tovább. Valahová, valamiért. Mindig dolga volt. Nem volt tudható, hogy az „élet” vége volt már, de utolsó pillanatáig mintha a hátrányaiból konstruálta volna meg az erényeit. Az izoláltságból, az eredeti gondolkodású pályatársakkal megvalósítható kapcsolatból, a viszonylagos időbőségből, ami az élet valóban egyszerűbb, szertartás-mentesebb, még konfliktusaiban is emberibb, ha tetszik, vidékiesebb mozzanataiból állt össze. Talán itt gyökerezett az a tartós optimizmus is, ami a rá váró temérdek felfedeznivaló tudatosításából éppúgy következett, mint a művészetek iránti érzék mindennapos bevethetőségének lehetőségéből. Látta, hogy vannak utak. Amelyeket – ha vannak – „végig kell járni.” Lantos Ferenc írta ezt így egy zománcképének a sarkára.