Kultikus drámát mutattak be Pécsett

Nem véletlenül adta a drámaíró a „Lássuk uramisten, mire megyünk ketten!” alcímet. A gondolat Arany Jánostól származik, és akkor fakad így ki a parasztember, amikor a szőlőjét elveri a jég, aztán maga is botot ragad, veri tovább, ami még megmaradt. Az alcímnek az az apropója, hogy a városi értelmiségi elidegenedéséről, elmagányosodásáról, és az ebből fakadó önsorsrontásról szól a darab.

Amiben nagyon új a rendezői megközelítés, hogy Sarkadinak nemcsak a drámáját, de az 1948-ban született azonos című kisregényét együttesen használták a szövegkönyvhöz. Abban pedig hagyományos, hogy a Harmadik gyakorlatilag ugyanazzal a szereposztással dolgozik, ám most ebben is van egy kis változás: Ottlik Ádám és Vlasits Barbara először játszanak a teátrumban, s mindkettőjüknek külsőre is meghatározó a szerepük.

Három éve jött a gondolat, hogy az Oszlopos Simeont színre vigyék a Harmadikban, s a rendező kezdettől Ottlik Ádámban gondolkodott főszereplőként, aki a főhős jelleméről így vélekedik: – Nehezen elviselhető, nem áll közel hozzám. Abban van némi hasonlóság közöttünk, hogy magam is életem húzós szakasza után vagyok, a megoldásaink azonban nagyon eltérőek. Amit ugyanis megvalósít, az pontos rajzolata a lealjasodásnak, az emberi megsemmisülésnek”.

Azt már Füsti Molnár Évától tudom meg – aki Virágnét, a házmestert alakítja –, hogy ilyen gonosz karaktert igen régóta nem kapott. Ennek a nőnek a vérében van a rossz, állandóan pókhálót sző és abba csalogatja az ember-legyeket. – Nem volt egyszerű azonosulni vele – jegyezte meg –, de nagy kihívás, hogy a természetemtől, a gondolkodásomtól ennyire távoli feladatot kell megoldani.

A bemutató előtt két hónapos próbafolyamat zajlott. Ottlik Ádámnak hatalmas szöveget kellett átvennie, Füsti Molnár Évának és Vlasits Barbarának pedig az okozott nehézséget, hogy párhuzamosan készültek a Pécsi Nemzeti Színházban a Mobil című bemutatóra is.

A társadalomban félelmetesen terjed a gonoszság és rossz­indulat, szaporodik, mint a büdösbogár, és a mű ezt a jelenséget járja körül, hogy miért és miként tör ez a belsőnkből felszínre és miként uralkodik el felettünk. Mert elég csak szétnézni, körülöttünk igen kevés a mosolygós ember. Így volt ez ötven évvel ezelőtt, s így van napjainkban is, ennek megfelelően a történetet sikerült időtlenné formálni, csupán néhány kihagyhatatlan rész utal a hatvanas évekre. Mindez azonban csupán adalék ahhoz, hogy ki-ki maga fogalmazza meg a látottakról a véleményét.

Amit megvalósít, az nagyon pontos rajzolata a lealjasodásnak.