Alkalmatlansággal vádolják az egykor hősként tisztelt uralkodót

Dr. Varga Szabolcs történész, a Történettudományi Intézet Tudományos főmunkatársa több éve foglalkozik II. Lajossal. Elmondása alapján a királlyal igen mostohán bánt a történelmi emlékezet, sokak „idegen”, „gyenge” királyként tekintettek rá.

– Gyakran elfelejtjük, halálakor mindössze húsz éves volt. Nagy elődei fejére ilyen korban általában még korona sem került. Vajon hogyan emlékeznénk István királyra, ha 1000-ben, vagy Mátyásra, ha 1463-ban meghalt volna? Lajosnak nem adatott meg annyi idő, ami alatt bizonyíthatott volna. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Lajos édesanyja a születésekor meghalt, apja, II. Ulászló pedig már 1504-ben stroke-ot kapott, és az egészsége megrendült. Ő akkor hunyt el, amikor Lajos tíz éves volt, azaz árvaként lett király, és egy olyan időben vette át a kormányzást, amikor a Magyar Királyság a legnehezebb helyzetbe sodródott az Oszmán Birodalom miatt – teszi hozzá.

– II. Lajos tisztában volt a helyzettel. Már 1525-ben, V. Károlyhoz írott levelében hitet tett a végsőkig való harc mellett: „olyan a lelkünk, hogy […] a királyságért mégis, a méltóságért, a katolikus hitért, a keresztény népért szemberohanunk az ellenséggel, és […] a halált is nagyobb örömmel keressük” A király tehát tudta, hogy meg kell mérkőznie a kor szuperbirodalmával, és ez a pillanat 1526-ban következett be.

Gyakran felmerül a kérdés, miért vállalta Lajos a csatát. Egyik előző uralkodónak sem kellett szembenéznie azzal a veszéllyel, hogy a Magyar Királyság területén belül ütközzön meg egy szultáni hadsereggel. Számos harcedzett magyar vitéze Baranyában és környékén rendelkezett birtokkal, ezért nem akartak visszakozni az ország belső területeire. Lázadással fenyegették Lajost, mondván, szembefordulnak vele, ha visszavonulást hirdet – magyarázza a kutató. A seregen belüli hangulat akadályozta meg a királyt és a vezérkart, hogy kitérjen a mohácsi csata elől.

A Lajos körüli bizalmasai közül többen azt javasolták, a király ne vegyen részt személyesen az ütközetben, mert halála beláthatatlan veszéllyel járna az ország jövőjére. Ez a felvetés azonban ismét lázongáshoz vezetett a katonák körében, mondván, ha Lajos nincs a harcmezőn, ők sem hajlandóak kardot fogni.

– fogalmaz Varga Szabolcs.

- Az ellentmondásos leírásokból ma annyi a valószínű, hogy Lajos az utolsó pillanatig kitartott az ütközetben, és hű testőrei csak akkor ragadták ki a csatából, amikor már nem volt remény megfordítani a hadiszerencsét. Nem tudjuk, hogy a király milyen állapotban volt, megsebesült-e, de az tény, hogy menekülés közben nem jutott át a villámárvíztől megáradt Csele-patakon, és sokakkal együtt életét vesztette azon a helyen.

– Testét hetekkel később találta meg egy expedíció, és ekkor olyan feljegyzések születtek a testromlatlan állapotáról, amelyek szentek kanonizációjakor szoktak felbukkanni. Nem kizárt, hogy halála után néhányakban felmerült a király szentté avatásának gondolata. V. Károly német-római császár még temetést is szervezett neki Spanyolországban, özvegye pedig később mindenhol trónt állítatott neki, mintha élne. Ez is azt mutatja, hogy ekkor inkább mártírnak tartották– mondja a történész.

Családja Németalföldre küldte az ottani Habsburg tartományok élére. Brüsszelben egy katedrálist emelt Szent Mihály tiszteletére,, ahol az üvegablakokra a Habsburg ősöket festette. Itt is megjelenik Lajos, mint a török elleni küzdelem hőse. 

– Máriáról időről-időre készült udvari portré, de a királyné II. Lajos arcképét is megfestettette, úgy, mintha vele együtt idősödne – árulta el Varga Szabolcs.

– Azt láthatjuk, II. Lajos kultusza nem Magyarországon, hanem özvegyének németalföldi udvarában virágzott a 16. század közepén, csak a köztudatba ez nem jutott el. Ahogy a Habsburgok megítélése egyre rosszabb lett 1849 után, ezek a részletek pláne feledésbe merültek. Úgy vélem, ha valamiben előre lehet lépni a történettudományban Mohács 500-ra készülve, az a Jagellók, köztük Lajos alakjának valósághű vizsgálata és bemutatása. Ez nem kevés, hiszen ő az „arca” a csatában megöltek és a Nemzeti Emlékhelyen a tömegsírban nyugvók ezreinek. A király kiegyensúlyozottabb bemutatása az ő emléküket is segíti. Még mindig van három esztendő, ami alatt sok munkát el lehetne végezni. A történészek összehangolt munkájával legalább félezer személyt össze lehetne gyűjteni a korabeli iratokból, akik részt vettek a csatában, és a kutatásokból alaposabban megismerhetnénk a korabeli országot. Ezt a lehetőséget kár lenne kihagyni. – összegzett Varga Szabolcs.