Jubilál a pécsi blues mestere, „Stoni” ötven éve van színpadon

Amikor a rendszerváltás idején a Talizmán című Stoni Blues Band-lemez a kezembe került, abszolút megdöbbentem: mert ez az album húzós gitárfutamaival, ritmikájával pontosan visszaidézte számomra a legendás progresszív bandák, a Cream, a Free, a Mountain számait, éppen csak magyar szövegekkel. S nem feldolgozások, vagy átiratok voltak, hanem vadonatúj dallamok. Így ismerkedtem meg Stonival, aki mint kiderült, akkor kezdett új életet, végképp átállt a zenei oldalra, szakítva minden korábbi civil pályájával. A Stoni Blues Band ugyanis 1989-ben alakult, azt megelőzően Tátrai Antal János leginkább csak hétvégi és alkalmi koncert­zenészként ténykedett. 

– Mikor kezdődött a blueszal való kapcsolatod? 
– A hatvanas évek végén, amikor egy nyáron át a tapolcai Tó presszóban zenéltünk három pécsi társammal és én még csak tizenhat esztendős voltam. Akkor egyébként már nyolc éve hegedültem, miközben a Washington Hangja rádióadón folyamatosan szólt a jazz és blues, s miután beleszerettem a műfajba, titokban vettem egy gitárt, amin a barátomnál autodidakta módon tanultam meg játszani. 

– Miről szól a jubileumi koncertetek? 
– A teljes zenei pályámról, ötven év szerzeményeiről. Meghívtam mindenkit, aki valaha megfordult az együtteseimben, akikkel együtt zenéltem. Jönnek a Menüettből, az Új Menüettből, a müncheni triómból, de érkezik a szegedi Stoni Blue Unit és a ma is aktív Boss-Tone, a ZZ Lovers, továbbá a vezérfonalat a Stoni Blues Band játéka adja, a sztárvendég pedig Pribojszki Mátyás szájharmonikás énekes és Szász Ferenc gitáros Grunting Pigs duója. Nem kronológiai rendben lépünk fel, hanem vegyesen, jammelésekkel, rengeteg műfaji keveredéssel. Játszik például a lányom is, aki hegedűművész, valamint gitárművész fiam egy közös kamaradarabot adnak elő. 

– Külön világ a müncheni zenei életed. Véget ért ez a korszak? 
– Valójában létezik még a Cherokee Sunset triónk, de a japán dobosunk örökölt egy halfeldolgozó üzemet és egy ideje azzal van elfoglalva. A másik bandánkból, a StoniGabAndyből itt lesz a magyar származású Andy Patay, aki viszont Amerikában és Németországban utazgat nyugdíjasként, ezért is nehéz azt a triót összehozni. A német szál egyébként úgy indult, hogy egy jó barátom a müncheni operaház pécsi származású zongoraművésze, Szabó Zoltán a kilencvenes évek elején lehetőséget teremtett a Stoni Blues Bandnek kint fellépni. A Covid óta azonban magam is csak egyszer jutottam ki Münchenbe. 

– Jellemzően trió formációkat hozol létre. Miért? 
– Első nagy kedvencem a Taste volt Rory Gallagherrel, mely igen nagy hatással volt rám, emiatt választottam én is többnyire a gitár, basszusgitár, dob összeállítást. Első zenekarom a Pokol Három is így állt fel – igen, a Procol Harum nyomán született a név, akikre leginkább A halványnál is fehérebb árnyék című nagy progresszív slágerük miatt emlékezhetünk. 

– A pandémia elején beszélgettünk, s említetted, hogy dolgozol egy új albumon. Erről is lesznek számok a jubileumi találkozón? 
– Gyakorlatilag kétlemeznyi újdonságról van szó, melyeken a Boss-Tone (két gitár és szájharmonika) és a Stoni Blues Band (két gitár és dob) osztozik. Szerepel majd néhány új dal a koncerten, sőt, a két banda együtt is előad egy új dalt. Egyébként készülünk már a stúdiófelvételekre. 

– Hogy telnek a nyugdíjas szólógitáros hétköznapjai? 
– Magántanítványokkal foglalkozom blues- és jazzgitáron, továbbá magam írom az új dalok zenéjét és szövegét, s naponta két-három órát gyakorlok, vagy valamelyik együttessel próbálunk. Emellett van négy gyönyörű lány­unokám, a diplomástól az óvodásig, igen színes és hálás elfoglaltság velük találkozni. Másrészt nagy mániám az olvasás, minden este legalább egy órát E-könyvvel töltök és rengeteg zenét hallgatok mindenféle műfajban. 

– Ha újrakezdhetnéd, ugyanezt csinálnád? 
– Nem bántam meg az ötven évnyi zenei pálya egyetlen percét sem. Az ember nem tud kibújni a bőréből, biztos, hogy hasonló módon telne az életem.