A briliáns barátnők szexuálisan is új és szabad utakon járnak

És a Harry Potter könyveket lehet még idesorolni, mert mindhárom esetben a filmet is bevonták a történetek széleskörű terjesztésébe.  

Általában az van, hogy előbb jön a könyv, aztán a film belőle, de a Trónok harcánál megfordult a helyzet, a történet utolsó két kötete máig nem készült el. Elena Ferrante esetében a Nápolyi történetek négy könyvéből viszont még csak hármat filmesítettek meg, így hogy kerek legyen az egész, a Briliáns barátnők filmsorozat után el kell olvasni a negyedik kötetet, Az elveszett gyerek történetét (egyébként berendelték már ebből is a negyedik évadot). Amiben azonban közös G. R. R. Martin, J. K. Rowling és Elena Ferrante, hogy hihetetlenül precízek és alaposak a szereplőik karakterrajzai, így a filmes, és a könyvben leírt figurák alig különböznek egymástól. 

Maradjunk azonban Elena Ferranténél, akinek a misztikumát tovább fokozza, hogy máig nem tudni, kit takar az írói álnév. Mondják, feminista olasz írónő. Valójában ez a négy könyv Nápoly széléről, egy szegény telepről induló női barátság leírása, az iskolás kortól napjainkig, Elena vagyis Lenu pedig most 79 éves. Szó nincs itt feminizmusról, egyszerűen csak az elmúlt 60-70 évben a nők kivívták egyenjogúságukat, s nem kell magyarázkodniuk, ha van karrierjük, férjük és gyerekeik is. Valójában két rendkívül értelmes lány története ez, s közülük az egyik a nyomorúságos telep körülményei között válik felnőtté, vállalkozóvá, a környezetében elismert emberré, a másik pedig egyetemi tanulmányok után a szépirodalomban alkot maradandót, bejárva Olaszországot és a nagyvilágot. A barátságuk eközben örök vetélkedés, féltő figyelem a másikra, miközben Olaszországot átjárják a kommunista, neofasiszta politikai csaták, berántva a kisembereket is a soraikba. Ebben a környezetben kell megmutatnia a nőnek, hogy egyszerre képes anya és családfentartó, gyerekszerető és karrierépítő is lenni, miközben a szerelemben, a gyereknevelésben sem a konzervatív úton halad előre. Az elveszett gyerek története egyszerre szól egy tényleg elveszett gyerekről, annak minden fájdalmával anyaként és közösségi szempontból, valamint arról, hogy küzdéssel, határozott jellemmel az élet legsúlyosabb sorscsapásai ellenére sem lehet sehol elveszett senki. Elena Ferrante ezzel a tetralógiával olyan új műfajt teremtett, mely a lektürn és a klasszikus szépirodalom között van félúton, letehetetlenül olvasmányos, mégsem egyszerűen csak történetmesélős. A jellemekhez ugyanis ismerni kell a társadalmi, történelmi hátteret, és így a könyv, a film egyre inkább berántja a nézőt, olvasót a nápolyi környezetbe. Ezt a könyvet nem lehet úgy olvasni, hogy mindig csak a párbeszédeket keressük, mert így értelmetlenné válik a jellemfejlődés. Itt követni kell a köztes leírásokat is, ha látni akarjuk, hogy mi miért alakul így. Másrészt amit olvasunk az  végig filmszerű, amit látunk abban pedig könyvszerű magyarázatokat kapunk egyes lépések hátteréről, hogy kit mi motívál a cselekedeteiben. 

Elena Ferrante úgy nyilatkozott a Nápolyi regények sikereit követően - mert a sikerek egymást érik, a könyveket 15 millióan olvasták már szerte a világban, s több nemzetközi díjat elnyertek -, hogy: „Az a célom  hogy a szokásos elvárásokat figyelmen kívül hagyjam, és újakat inspiráljak.” Hát az inspirációról csak annyit, az embernek kedve támad a Nápolyi könyvek elolvasása után megírni a maga élettörténetét valamilyen (barátság, karrier, stb) aspektusból. 

Elena Ferrante: Az elveszett gyerek története

Nápolyi regények 4. kötet

Park Könyvkiadó