Csontig hatolva érkezett meg az Újvidéki Színház III. Richárdja

A határon túli magyar társulat előadásának látványvilága önmagában sem mindennapi, a shakespeare-i dráma hangulatát felerősítve teremt börtönszerű világot, amelyből díszlet, a kosztüm és a fények játéka mintegy kísértetkastélyt teremt a néző szeme láttára. Valentin Szvetozarev és Szergej Szvetozarev díszlettervezők munkája szoros egységet alkot az Ivana Ristić által megálmodott jelmezekkel. A reneszánsz elemeket a fémes, illetve műbőr- és latex jellegű anyagokkal keverő, steampunk összhatást keltő, sötét színtónusú öltözékbe bújtatott karakterek már az első perctől éreztetik azt az önmagából kifordult, véres és fájdalmas világot, amelybe csöppenünk.

Erős adalék a színpadra szórt föld, amelynek motívuma és sajátos szaga végigkíséri a cselekményt, s amely egyszerre szolgál a címszereplőt övező erkölcsi rothadás szimbólumául, valamint a meggyilkoltak nyughelyének jeleként, amelybe végül a főszereplő antihős is visszahull.

A rendező végig rendkívül erős, fotószerű képekkel dolgozik, a látvány erejével fokozva a színpadi játékot és a párbeszédeket.

A Richárdot alakító Mészáros Árpád olyan szinten lényegül át szörnyszerű, mégis valósnak ható karakterébe, hogy egy-egy pillanatra egészen elfeledteti nézőivel saját emberi mivoltát, s mint egy ármánykodó, vérszomjas géppé alakul. A végletekig menő gonoszság ábrázolásába ugyanakkor helyenként a szerepet és az előadást is árnyaló groteszk humor vegyül.

Az előadás a történelmi kontextust bár tiszteletben tartja, inkább formaként kezeli, amelyben a gyomorszorítóan aktuális üzenet testet ölt. A katarzisszerű végkifejletben a rendező eltekint a shakespeare-i zárlattól, amely az új király által lehozott békét villantja fel, s megáll az ámokfutó király bukásánál. Ezáltal figyelmeztet, tanít is, de nem üres, felszínes szólamokkal, hanem csontig hatoló, hátborzongató drámával, amelynek üzenete a bemutatott sötét borzalmak ellenére is mindezen túlmutató tisztaságot rejt. Az előadás során mindvégig, egyre erősebben érezhetjük, mindennek, amit látunk, célja van, a produkció elrettentő, mégis mindannyiunk számára ismerősnek ható képeivel int óva a gyakran saját fájdalmunkból fakadó, mások ellen feltüzelt, hatalom- és becsvágyó gyűlölettől, amely korokon és kultúrákon átívelve pusztítja és gyötri az emberiséget.