Götz Attila a színház gyerekként megtapasztalt varázsáról is mesélt

– Közösségi oldalán azt írta, meghatódott az elismerésen, amelyre rövid idő alatt több mint 1100 kedvelés érkezett.

– Valóban megható volt számomra a dolog, s amikor kiírtam a köszönő üzenetet, nem is vettem észre, hogy ennyien reagáltak rá… Nagyon jól esik, köszönöm szépen. Ekkora szeretetet visszakapni egyszerűen felfoghatatlan érzés. Annyira gyors lett a világ, annyira felszínessé váltak a társas kapcsolatok, hogy egy-egy ilyen elismerés felér egy simogatással. Rendkívüli érzés ennyi pozitív energiát kapni egyszerre.

– Hogy indult el a színészet útján?

– A pécsi Testvérvárosok Terei Általános Iskolába jártam, ahol tizenkét éves koromban orosztanárnőm, Éva néni küldött el Unger Pálma és N. Szabó Sándor gyerekszínházába. Götz, neked kötelező, mondta, ugyanis már akkor is rengeteg energiám volt. El is mentem, és annyi varázslatot kaptam, hogy úgy döntöttem, ezt szeretném csinálni. Tizennégy évesen már azt írtam a továbbtanulási lapra, Színművészeti Főiskola… Nagyapám tanácsára az esztergályos szakmát is elvégeztem, majd többször jelentkeztem a színművészetire. Eleinte nem sok sikerrel jártam, azonban a békéscsabai Jókai Színház igazgatója meglátott az egyik felvételin, s elhívott a náluk működő színész iskolába.

– Innen vezetett vissza az út Pécsre?

– Közben megnősültem és megszületett a nagyfiam. Mivel én a nagyszülők közelségében nőhettem fel, szerettem volna ezt megadni a gyermekeimnek is, így hazatértem Pécsre, ahol a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója akkor Balikó Tamás volt. Jelentkeztem is hozzájuk, eleinte az énekkar tagja voltam kilenc évig, onnan vettek át Tamásék színművész státuszba. Azóta ez a 22. évadom, ha jól számolom.

– Az éneklés vagy a prózai játék fogott meg kezdetben?

– Számomra abszolút az énekléssel indult minden, olyannyira, hogy tizenhárom évesen feljelentettek csendháborításért, amikor megkaptam kazettán Az operaház fantomját Andrew Lloyd Webber zenéjével. A híres duettet üvöltve kezdtem gyakorolni harmadik emeleti panel lakásunkban, amikor rámhívták a rendőrséget – délben –, hogy ölik a gyereket! Így indult az énekesi karrierem. A mai napig szeretem a musicaleket. Úgy gondolom, akármilyen szépen is mondja valaki például azt, „szeretlek”, a zene és az ének rengeteg többlet-energiát, érzést adhat a nézőnek, aki így egy igen értékes és érzékeny érzelmi hullámvasúton tud végigutazni. Ez a fajta érzés mindig is vonzott. Aztán utána jöttek a prózai szerepek és abban is sikerült megtalálnom ezt a fajta nemességet és energiát.