Aknai Tamás művészettörténész lenyűgöző, regényes életművére tekint vissza

Aknai Tamás, a Magyar Művészeti Akadémia Pécsi Regionális Munkacsoportjának köztestületi tagja január 22-én, a magyar kultúra napján mutatta be Papírtégla című életműkötetét Pécsen, a Művészetek és Irodalom Házában.

– Számos területen tevékenykedik: művészettörténész, tanár, de volt már könyvtárvezető, muzeológus, dékán, kiállításszervező és író is. Hogyan határozná meg önmagát?
– Így felsorolva én is elgondolkodom rajta, de számomra a legfontosabb az a törekvés, hogy munkáimmal és könyveimmel igazoljam a kultúra és a műveltség mindent átható, életbevágó jelentőségét. Mindig az éppen aktuális tevékenységem, mondhatni „kategorizálható" foglalkozásom áll ennek a középpontjában.
– A Papírtégla 650 oldal, legalább hat évtized kaleidoszkóp-szerű bemutatása. Mi motiválta a megírására?
– Két éve Pintér László nyugalmazott könyvtárigazgató felkért, olvassam fel Csorba Győző A város oldalában című interjúkötetét egy hangoskönyvhöz. Beszéltem erről  Harnóczy Örs fotóművész barátomnak, aki megjegyezte, a saját életutam is bővelkedik annyi fordulatban, hogy megérne egy kötetet. Belegondoltam, és annyi emlék tört elő, hogy hozzá kellett fognom az íráshoz. A könyvben gyermekkorom, a szülői ház, gyermekeim születése, Pécs, Szeged, Amerika, Hollandia és szakmai utam történetei elevenednek meg, tanulmányaim, értekezéseim is helyet kapnak benne. Kedvenc kutatásaim közé tartozott a népi építészet 20. századi átalakulása és a falusi házak homlokzatain megjelenő stílus-nosztalgia vizsgálata. Pécsi múzeumi munkám során rengeteget utaztam, és Európa szinte minden országában rendeztem kiállításokat a magyar avantgárd, az aktivizmus és a Nyolcak művészetéből. Büszke vagyok arra, hogy ezek során neves művészekkel és politikusokkal találkozhattam.
– Ifjúkorának hangsúlyos eseményeire is kitér, melyekből a hatvanas évek megélhetési nehézségeiről is olvashatunk.
– A kunszentmiklósi reálgimnáziumból kerültem az ELTE-re, vidékről az akkoriban arisztokratikusnak tekintett szakra. Futóbajnokként a BEAC atlétája lettem, de ezt a sportot fel kellett adnom, enni nem kaptunk, gyakran éheztünk, olykor tejet loptunk éjjel az élelmiszerboltok elől. A kollégiumban – az egykori laktanyában például – 38 fős szobában laktunk, fém dézsában fürödtünk. Professzoraimról is írok, például Zádor Annáról, aki – amellett, hogy kiváló tanár volt – észrevette a diáknyomort is. Titokban egy százast nyomott a kezébe egy csoporttársunknak, aki zokni híján nylon zacskót húzott a lábára átázó cipője miatt. Az akkori nehéz körülmények miatt, úgy hiszem, sok tehetséges fiatal, mint például Utassy József barátom, korán távozott közülünk.
– Írt a Nagyvilág című folyóiratba, de a Dunántúli Naplóban is megjelentek írásai.
– 1970-ben kerültem Pécsre, és a Dunántúli Napló egyik főszerkesztő helyettese, Hallama Erzsébet felkért arra, hogy a minden szombaton megjelenő Kulturális Szemle rovatba írjak szobrokról, eseményekről. Rengeteg cikkem volt a lapban.
– Hogy látja, miként alakul ma a művészettörténészek szerepe?
– A művészettörténész terepe leginkább a múzeum, ahol gyűjteményeket gondoz, hoz létre, és a műalkotások történetének feltárását segíti. Ma ugyan az egyre digitalizálódó világban az adatok könnyebben elérhetők, de szorgalom, ízlés és műveltség szükséges az értékelésükhöz. A történelemben a szelekció sokszor esetleges, de a művészettörténész feladata a mindenkor szándékkal létrejövő művészeti alkotások felfedezése, értékelése, megőrzése, bemutatása. Hogy mi számít progresszívnek, abba a konkrét társadalmi viszonyok és a piaci – politikai érdekek sokszor beleszólnak, de a történelmi léptékekhez képest ezek csupán a felszín vibrálásai, a mélyben rejtőzködő értékek többnyire kiállják az idő próbáját.

Aknai Tamás pályája páratlanul sokszínű képet mutat

– Mely alkotók munkássága került kifejezetten közel Önhöz pályája során?
– Számos művész hatott arra a készségemre, hogy magabiztosabban válasszak, ítéljek. Fiatalon írtam Rippl-Rónai Józsefről, akit a világ nagy festőivel, például a korai Mondriannal, vagy a francia fauvisták legnagyobbjaival egyenrangúnak tartok. 1970-ben Szervátiusz Jenő szobrainak bemutatása fontos feladatom volt, ő a népi kultúrából táplálkozó modern művészet mestere. Külföldi művészek is inspiráltak mozgalmaik megismerésére, például Wolf Vostell és Günther Uecker, akikkel aztán kapcsolatba is kerültem. Baráti kapcsolat fűz Szilágyi Szilárdhoz, művésznevén Silaróhoz, aki Pécsen él, róla Silaro ösvényein címmel jelent meg könyvem. Jelenleg is baranyai művészekről írok, Nemzedéktársak címmel, azon morfondírozva, az úgynevezett „vidéki létforma” miként befolyásolja az itt létrejövő művészet értékét.

– Milyen tanácsot adna a kultúra területét illetően az olvasóknak?

• Arra biztatok mindenkit, hogy ne zárja ki az életéből a művészetekkel való találkozást. Legyen szó egy templom meglátogatásáról, az utcai épületek homlokzatainak megfigyeléséről, kiállítótermek vagy múzeumok felfedezéséről és más vizuális jelenségekről – ezek mindenütt jelen vannak. Mindegyik képes valamire megtanítani bennünket. Miközben többnyire meg is érdemlik az erőfeszítést, amit rájuk fordítunk. Olyan ez, mint egy kijózanító reggeli futás, vagy úszás: eleinte fárasztó, de hamar rájövünk, hogy frissít, energiát ad. Érdemes naponta néhány pillanatot szánni arra, hogy a világ látás segítségével felfedezhető rendezettségéről és rendetlenségéről elmélkedjünk. Hiszen a művészetnek is lényege, hogy új rendet teremtsen mindabból, ami körülöttünk létezik.