A legnagyobb magyar vérengzések egyike is nálunk történt

Már csak alig több mint egy év és elérkezik az 500. évforduló, amelyen nemcsak a mohácsi csata,  hanem az abban elhunyt áldozatok emléke előtt is tisztelgünk méltó emlékezés keretében. A kerek jubileum előkészületei kapcsán szinte fél évente kerülnek nyilvánosságra újabb és újabb kutatási eredmények – ezek képviselői olykor vitába is szállnak egymással, ám a csata eseményei már egészen részletesen körvonalazódnak.

Az egymást ezen a téren erősítő leírások szerint az 1526. augusztus 29-én nagyjából délután fél háromkor elkezdődött összecsapásban II. Lajos magyar és cseh király mintegy 22-25 ezer fős hadserege megsemmisítő vereséget szenvedett el az Oszmán Birodalom szultánja és az iszlám világ kalifája, I. Szulejmán jelentős túlerőben lévő 60-65 ezer fős seregétől. A csatában hősi halált halt a király és Tomori Pál kalocsai érsek, a keresztény had egyik fővezére, valamint Szalkai László esztergomi érsek, Szapolyai György szepesi gróf, a királyi had másik fővezére, továbbá öt püspök és tizenhat zászlósúr is. A királyi sereg teljes veszteségét mintegy 12–15 ezer főre becsülik, tehát a magyar had több mint fele odalett – olvashatjuk az Origo.hu összefoglalójában.

Az áldozatok számát többnyire becslésekkel írták le a különböző történelmi források

A korabeli források megegyeznek abban, hogy a török fogságba került 1500-2000 keresztény foglyot másnap, vagy a rá következő napon, 1526. augusztus 30-án, vagy 31-én a szultán személyes parancsára kivégezték. A vérengzés leírásában azonban vannak bizonyos eltérések.

• „Amikor megkapta a hírt (ti. a szultán), elrendelte, hogy az egész táborban vágják le mindazoknak a raboknak, vagyis a szakállat viselőknek a fejét, akik a csatában vagy az előtte és utána tartott portyákon estek fogságba: ezek mind meghaltak” – írja például Zárai Jeromos, Frangepán Kristóf gróf helytartója 1526. október 22-én kelt levelében Giovanni Antonio Dandalónak. 
• Brodarics István, II. Lajos király kancellárja – később pécsi, majd váci püspök –, aki a király kíséretében maga is részt vett a csatában, az 1527-ben Krakkóban latin nyelven kiadott forrásértékű „De conflictu Hungarorum cum Turcis ad Mohacz verissima historia” könyvében ugyanakkor így ír a keresztény foglyok tömegese kivégzéséről: „A csatát követő napon a foglyok közül ezerötszázat, közte a főnemesség nagy részét egybegyűjtötték, és a győztes sereg előtt lefejezték, a császár vérükkel áldozván isteneiknek...”
   
• A csatához kapcsolódó török források pontosan leírják a kivégzés módját is, ezek a részletek inkább már csak az erős idegzetűeknek valók. Ibn Kemál, vagy ismertebb nevén Kemálpasazáde török történetíró és iszlám vallástudós, akit Szulejmán nevezett ki sejk-ül-iszlámnak, vagyis legfőbb oszmán vallási vezetőnek, az 1526 után keletkezett és a mohácsi csatáról írt „Mohácsname” című művében így ír erről: „Parancs adatott ki, hogy senki ne tartson meg magánál foglyokat; ezért a kézre került lovasokat és gyalogosokat mind a kivégzési helyre vezették. E szerencsétlenek nyakát a bosszúállás kardjának hüvelyévé tették, s így végrehajtották a legfelsőbb parancsot.” Ferdi efendi „A törvényhozó Szülejmán szultán története” című munkájában pedig ezt írja: „Mikor aztán épen és zsákmánnyal terhelten visszaérkeztek, a hadifoglyokat a padisah parancsa következtében a magas dívánba vezették, hol oly sok gonosz természetű hitványnak leütötték a fejét, a többiek pedig, a rabszolgaság bilincsébe veretve, tulajdonosaik kezében maradtak.” A források egyértelműen arra utalnak tehát, hogy a foglyokat tömegesen lefejezték.

A közelgő fél évezredes évforduló méltán mozgatja meg a hazai és nemzetközi történész és múzeológus műhelyeket, és bár a mohácsi csata az egyik legjobban dokumentált hazai történelmi esemény, az elkövetkező mintegy másfél esztendő minden bizonnyal hoz még izgalmas fejleményeket az egyik legnagyobb hazai vérengzést eredményező ütközetről.