Mi van a szerelmen, a vágyon, az ifjúságon és az érzékelésen túl? 

Parthenopé ugyanis az a nimfa volt, aki hangjával elbűvölt minden hajóst, Odüsszeusz is csak úgy menekült meg, hogy emberei fülét betömte, őt pedig az árbochoz kötözték, hogy ne tudjon a nimfa után menni, mert azért ő kíváncsi volt a valódi hatásra. A csalódott nimfa, aki nem tudta elvégezni küldetését, testét a tenger a Nápolyi-öbölben vetette partra. 

Sorrentino, az Oscar-díjas rendező (A nagy szépség - 2013, legjobb nemzetközi játékfilm) – de nyert BAFTA és Golden Globe Díjat is olyan műveivel, mint az Ifjúság, vagy az Ifjú pápa –, ebben az alkotásában szülővárosának, Nápolynak igyekszik látványos emlékművet állítani, miközben nem titkolja a városnak a maffiával, a nyomorral átszőtt valóságát sem. Mivel a mitológiai hátteret Parthenopé személye jelenti, így a film nemcsak a várost, de az egész Nápolyi-öblöt bejárja, Capri szigetére, Amalfi környékére is elkalandozik.

Parthenopé e történet szerint az 1950-es évek elején születik újjá, és akkortól napjainkig a mai világban igyekszik boldogulni. Ha nem is a hangjával, de szépségével és eszével elbűvöl mindenkit, ahol csak megfordul, minden férfi rá vágyakozik, még a saját testvér-bátyja is. Igen hihető történeteken keresztül behálózza az antropológia professzorát, a helyi püspököt, az itt töltődő (olykor szó szerint, méghozzá alkohollal) sikeres amerikai írót, a Camorra helyi főnökét, mert szépségével, talpraesettségével, eszével lenyűgöz mindenkit. Miközben a néző megtudhatja azt is, hogy milyen az ideális szépség kirekesztettsége, magára hagyottsága, hogy mindenki csak megszerezni szeretné, de senki sem akar hosszú távon vele lenni. A „vágy titokzatos tárgya” pedig akaratlanul szépreményű fiatalokat kerget öngyilkosságba és családokat tesz boldogtalanná. Parthenopé megnyilvánulásai filozófiai leckét adnak az eszményi szépség hátulütőiről is, miközben ellenpontként varázslatos tájakat, öblöket, kisvárosokat mutat a kamera. 

A filmben végül csaknem mindenki megtalálja valamiképp gyarló emberi számítását, csak Parthenopé nem igazán. A gyönyörű fiatal lányból az antropológia egyetemi tanára lesz, beigazolva professzora gondolatát, miszerint az antropológia a látás képessége. Az a pillanat, amikor már nem vakítja el az embert a szerelem, az ifjúság, a vágy, az érzékek, az összevetéseknél csak a tiszta értékek léteznek. Parthenopé pedig professzorként döbbenti rá a nézőt arra, hogy Nápoly és az ott élők mennyire nem tudják kihasználni a meglévő értékeket, s hiába dúskálnak a földi javakban, nyomorúságos viskók és dúsgazdag paloták között ingadoznak.

A gyönyörűen fotózott film elénk varázsolja Olaszország és a világ egyik legszebb részét. Továbbá kitűnő film szereposztása: megismerhetjük az új olasz filmsztár Celeste Dalla Portát, akinek ránézésre elhiszi minden férfi, hogy ő egy valódi nimfa. Vannak továbbá legendás nagy öregek is, például Gary Oldman és Stefania Sandrelli, akik ugyancsak emlékezeteset alakítanak.

A filmben a szépségről többek között azt is megtudhatjuk, hogy mennyire szubjektív fogalom, akad például akinek egy Fellinis eltorzult különleges alak  jelenti a tetőpontot  – egyébként számomra a film több jelenete is Fellinit idézte meg. Végül mégsem kapunk egyértelmű összegzést a szépségről, de az odáig vezető úton rengeteg mozaikját megismerhetjük, összességében pedig az ember igen jó érzéssel jön ki végül a moziból. A film Parthenopé fejlődéstörténete, nincs különösebb cselekménye, mégsem érezzük üresnek a látottakat, napok múlva is emlékszünk a részletekre. 

A film a szépségnek állít oltárt, annak minden dicsőségével, örömével és fonákságával. Így tehát nemcsak azoknak ajánlott, akik imádják a Nápolyi-öböl csodás helyeit, de az is bizonyos, hogy megtekintését követően  jó néhányan kedvet kapnak elutazni a helyszínekre. 

Parthenopé - Nápoly szépe (2024)

olasz-francia film, 136 perc

Apolló Art mozi