Amerikába ment és újra legyőzte az emberiséget

Jó, mondjuk nagyon amerikai (bár valójában USA-angol-magyar koprodukció) a történetvezetés, a gondolatiság és a képi megvalósítás, de azért nem árt tudni, hogy a film nagy részét magyar helyszíneken magyar technikai szakemberek közreműködésével forgatták.

Egy kicsit magyarnak érezhetjük a történetet is, mert a II. világháború után Amerikába kitántorgott magyar építész érvényesülési próbálkozásairól szól. Persze lehet a kákán csomót keresni, mert például a film fő eseménye, egy nagy építkezés brutalista stílusban készül, ám ez az építési módi csak az ötvenes években alakul ki Angliában. Hősünk pedig 1947-ben tervez ilyen stílusú épületet bauhaus múltjára visszatekintve. Ám ennek a történetnek sokkal lényegesebbek a személyes párharcai, a máig érvényes amerikai gondolkodás felfejtése.  

Az Adrien Brody által megformált építész egy kicsit Goldfinger Ernőből, Breuer Marcellből és Moholy-Nagy Lászlóból van összegyúrva, de konkrét utalás a filmben csak Breuer Marcellre található, mert bauhaus dizájnos kétlábú fém széke szerepel a műben. Mindemellett nem a magyaros szál miatt rendkívüli a film. Hanem mert képet ad arról, hogy a mindenkit befogadó, idegen barát Egyesült Államok egyáltalán nem olyan barátságos a valóságban, sem a nemzetiségét, sem a tehetségét illetően, csak az a fontos, hogy pénzt és sikert lásson valaki az érkező felkarolásából.

Ahogy a film indul, az önmagában sokat ígérő. Egy utazás valahol a hajófenéken, forgó-mozgó képmozaikokként kivetítve, majd érkezéskor a Szabadság-szobor körkörös mozgásában jön el a természetes fény, szóval ilyen lehetett egykor  az újvilág megpillantása minden disszidensnek a több napos hajókázás után. Aztán elindul a bevándorló busza hosszú egyenesen úton a szárazföld belsejébe, végtelen nyomvonalon, tele reménnyel, holott várhatóan a valóságban semmi nem lesz ennyire egyenes.

Eleinte mindenki tárt karokkal fogadja az érkezőt, főként magyar unokatestvére, aki már hat éve kint él, és ismeri rokona szakmai kvalitásait. Épít is rá, egészen addig, amíg valami balul sül el. Mert ekkortól az idegen a bűnbak, aki nem hozza be a tervezett hasznot. Sőt, még a rokon felesége is vélt ürüggyel bántóan megalázóan ellene fordul. Így van ezzel a tőkeerős mecénás is, aki először elvégeztet vele egy könyvtárszoba átalakítást, majd amerikai nagytőkés módra kreált indokkal eláll a munkadíj kifizetésétől. Aztán miután a vendégei fantasztikusnak és formabontónak látják az újjászületett szobát, nagyszabású építkezésre fogadja fel a mindenki által megsüvegelt építész tehetséget, mert a „közös” siker fényében ő is fürödni akar. A  főhős együtt eszik a családdal, beviszik a társasági életbe is, de minduntalan kap egy kis szellemi vagy fizikai fricskát, hogy azért tudja, hol a helye. Azonban Tóth László, az építész a megaláztatáshoz Auschwitzban kapta meg  az alapokat, így hihetetlen nyugalommal tűri az atrocitásokat.

Közben pedig egy nyers beton kolosszust épít brutalista stílusban, egy erődítmény templomot és kultúrházat, melyről, miként róla is, minden támadás lepattan. Adrien Brody arcjátéka azonban döbbenetesen visszaadja az építész belső küzdelmeit, mert egyébként igen ritkán ad hangot érzelmeinek. Összességében ragyogó a színészi játék a pozitív és negatív oldalon - Guy Pearce formálja meg a befektető Van Burent - egyaránt és ezek a párbeszédekben és mimikákban rejlő feszültségek tartják fönn mindvégig a néző figyelmét, ami nem kis dolog egy több mint három és fél órás film esetében. A jelenetek fotózása, a képsorok döbbenetes látványa hosszú időre beég a néző emlékezetébe, a főhős pedig egy idő után már nem egyedül viseli a támadásokat, hanem Auschwitzot ugyancsak megjárt és utána a tengerentúlra is megérkező feleségével (akit tolókocsiba kényszerít a koncentrációs tábor fizikai és szellemi elnyomása) és unokahúgával (őt pedig megnémítja a nyomasztó múlt) közösen teszik. De ez a hármas nem jelent biztonságos menekülési útvonalat, sőt, ettől kezdve három ember helyett kell fogadnia a nemzetiségüket és emberi értéküket megkérdőjelező támadásokat.

A film három részre tagolódik, és ez is ritkaság, a moziban az első etap után negyedórás szünetet tartanak. A harmadik, legrövidebb szakaszt pedig sokan feleslegesnek gondolják, pedig ez adja a film summázatát. Ekkor már egy idős szótlan tolószékben ülő építészt láthatunk egy nemzetközi konferencián, ahol az életművét elemzik. S itt derül ki, hogy a már közhellyé váló tétel - Nem a végeredmény, hanem az odavezető út a fontos - meg is fordítható. Rádöbbenhet a néző, hogy a megalázás eltűrése mennyire tudatos volt az építész részéről, mert számára nem az odavezető út, hanem éppen a végeredmény számít. Hiszen épületei összefogják a korokat, s mementók arra, hogy a történelem ne ismételhesse meg ön magát.  

A brutalista (2024)

amerikai-angol-magyar film

Apolló Art Mozi és Cinema City  Pécs