Moziban is megfogná a nézőt ez a látványvilág

Ezt a világirodalmi remeket írta át Bornemisza Péter a XV. században baptista lelkészként a reformáció idején a keresztény etika előírásai szerint, s lett a címe Magyar Elektra. A Pécsi Nemzeti Színház új adaptálásában pedig Németh Ákos drámaíró a szöveget még időtlenebbé és közérthetőbbé tette.

Idáig teljesen rendben is lennénk, ráadásul Rázga Miklós rendezésében nagyon hamar ránk zuhannak a komor díszletek, a fekete és fehér látványos jelmezek, melyekből árad a feszültség. Az is kitűnő ötlet, hogy Oresztész, az „égi hős” hófehérben és liften száll alá a mennyekből. A háttér és öltözékek tehát kitűnő estet ígérnek, ám a jellemek kibontása elmarad, mert azzal az írásmű sem sokat veszkődik. Szalad a cselekmény, a gonosz vagy jóságos gúnyába öltöztetett emberek jönnek-mennek a színpadon, de a belső világukról csak azt tudjuk meg, amit leckeszerűen felmondanak.

Így aztán Klütaimnesztrát, az anyát, bármily gonosz is, a látottak alapján egyáltalán nem lehet megutálni, ugyanakkor olyan nagyon Oresztész sem válik pozitív kedvenccé. Talán a két tanácsadó az (Uhrik Dóra és Stenczer Béla rutinos, jó játékának köszönhetően), akiknek a karaktere valamelyest cizelláltabb. A legfőbb probléma azonban Elektra. Egy Ophélia-szerűen dúló-fúló félőrült nőt látunk a színen, és ennyi, mert a beszédéből még az első sorokban sem igen érteni semmit.

Másrészt pedig újra fel kell tenni a kérdést, akárcsak több idei pécsi bemutató esetében: mi az apropója ennek az előadásnak, s miért pont most vették elő? A szophoklészi változatban ugyanis sokkal több a személyek közti feszültség, a drámai tartalom. A hatalmi szálat sem bogozgatják túlzottan, akkor hát mitől aktuális ez a mű?