Ütő és labda is előkerült a halhatatlanok sztorizásán (galéria)

Két név, amelynek viselői évtizedeken át a világ legjobbjaival – és köztük is többnyire győztesen – küzdöttek saját sportágukban. Két név, amelyet nemcsak határainkon belül, hanem kontinens-, sőt világszerte a legnagyobb elismerés és tisztelet övez ma is. És két név, amely annak ellenére olyan fiatalokkal is meg tudta a termet tölteni, akik nemhogy focizni, pingpongozni nem láthatták már őket, de akik többsége nagypapájaként is tisztelhetné őket.

És két név, amely alatt a sportlexikonban olyan hosszú és fényes eredménylista sorakozik, amelyet kivonatosan sem kísérelhetünk meg ezúttal felsorolni. Legyen elég az egy hónap múlva 80 esztendős Dunai (II) Antalról, a Pécsi Dózsa, majd az Újpest legendás futballistájáról csak ’68-as mexikói olimpiai aranyát és müncheni ezüstjét, és háromszoros magyar gólkirályként kivívott európai ezüst- és bronzcipőjét megemlíteni; vagy érdekességként talán annyit, hogy ő még ott futott a zöld gyepen Pelé búcsúmeccsén is. És persze, ne feledjük, már szövetségi kapitányként neki köszönhetjük futballválogatottunk eddigi utolsó ötkarikás – atlantai – szereplését is.

És Jónyer István? A Nemzet Sportolója, a világhírű „kifli-csavar” kiötlője egyedül, illetve Klampár Tiborral és Gergely Gáborral négy világbajnoki címet ütött össze az ázsiai hegemóniát megelőző időkben. Aztán, hogy a sztorizásban is párhuzamot vonjunk, ő is farkaszemet nézhetett Pelével – a ’74-es vb előtti, németországi edzőtáborból párosították össze őket a helyi szervezők egy ötpontos minigálára; ahogy visszaemlékszik, meg kellett dolgoznia a futballvilág csillagával a győzelemért.  

A ma 21 tagú Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének igazgatója, az egykori úszó, majd kiváló sportvezető Füleky András által moderált beszélgetés aztán másfél órás nonstop mosolyt csalt a hallgatóság arcára, a két élő legenda olyan magával ragadó örömmel és a levegőben vibráló szenvedéllyel, elhivatottsággal és szeretettel beszélt saját sportágáról.  

Természetesen focilabda-dedikálással és a – véletlenül? – éppen a terem végében álló pingpongasztalnál egy rövid, könnyed forgóval búcsúzva a hallgatóságtól.