Hírek

2008.10.12. 10:25

Fenekestül felforgatták a futballvilágot

A múlt héten a kapusokat vettük górcső alá, most a mezőnyjátékosokon a sor: lajstromoztuk a legnagyobb újítókat. Írunk olyanokról is, akik valamely új elemmel gazdagították a játékot, s olyanokról, akik valamilyen más, különlegesen egyedi módon tartoztak az újítók közé.

Dénes Tamás

Ugorjunk egyből a harmincas évekbe: a brazil Leonidas és az olasz Silvio Piola egymástól függetlenül bár, de szinte egyszerre, tökélyre fejlesztettek egy játékelemet. Ők voltak az elsők, akik ollózva kapura tudták lőni a labdát. Az 1938-ban, a világbajnoki döntőben a magyar csapatnak két gólt is lövő Piola mozdulata (a „rovesciata”) ma is az olasz futballszótár címszava. (Hozzátartozik a teljes képhez: Itáliában az egykori Európa-válogatott csatárt, Carlo Parolát tartják az ollózás úttörőjének.)

[caption id="" align="aligncenter" width="460"] Johan Cruyff 1974-ben az argentinok ellen varázsol. Azt jelentette a hollandoknak, mint John Lennon és Mick Jagger együtt az angoloknak. FOTÓ: AFP
[/caption]Maradva Olaszországban: a maldinata a futballpályán Cesare Maldinire, a Milan mai csapatkapitányának édesapjára utal, aki képes volt a saját tizenhatosán belül is cselezgetni. (Mint nálunk hajdanán Nagymarosi Mihály vagy Kotász Antal!). A calcióé, azaz az olasz futballé a felfutó szélsőhátvéd első világklasszis képviselője is. Bár tagadhatatlan, hogy az ötvenes-hatvanas évek brazil csillaga, Djalma Santos is szívesen merészkedett előre, e műfajban az elsőség az Inter balszélsőből lett balhátvédjét, Giacinto Facchettit illeti. Talán időben nem ő volt az első, de biztosan ő gyakorolta a legnagyobb hatást kora futballjára.

Menjünk egy kicsit a német újítókhoz! Franz Beckenbauerhez, minden idők legjobb német futballistájához például, aki pályafutása második felében, miután középpályásként már a világ legjobbjai közé került, szinte egy új posztot kreált játékával. Ez volt a liberó, a támadó középhátvéd. Ő és a nála mindössze három évvel fiatalabb Arie Haan, messze megelőzték korukat: képesek voltak a védelmet irányítani, majd onnan akár a támadások szervezésébe bekapcsolódni. Gerd Müller előtt is akadtak már eredményes csatárok (no, nála eredményesebb azért nem sok), mégis az újítók között a helye. Mívesebben azt írnám: ő volt az első, a maga korában a világ legszűkebb elitjébe tartozó befejező csatár. Irigyei azt mondták: semmi mást nem csinál a pályán az egész meccsen, csak lő egy (két, három…) gólt.

Újító volt a maga nemében a nagy Real Madrid első számú csillaga, Alfredo Di Stefano, a minden idők legjobbjai közé soroltak közül az egyetlen igazán all round futballista. Kora egyik leggólerősebb játékosa volt, de világklasszis teljesítményre volt képes a fedezetsorban, sőt a védekezésben is. Csak két hozzá hasonló, mind a három csapatrészben világklasszis produkcióra képes játékost láttam jó negyven éve, amióta figyelem a futballt: az ukrán Alekszej Mihajlicsenkót, s még inkább Ruud Gullitot. A csodás holland egyike azoknak, akik fenekestül felforgatták az angol labdarúgást: 1995-től, a Chelsea-hez szerződésétől kezdve kezdődött a kontinensről érkezett játékosok áttörése, ami ahhoz vezetett, hogy ma már a legjobb angol klubokban több a külföldi, mint a hazai. Egyébként Gullit nevéhez fűződik a „szexi futball” elnevezés, amellyel az 1996-os angliai Eb-n elsősorban a portugálok játékát minősítette, aztán rajta maradt a látványosan futballozó csapatokon arrafelé.

Feltétlenül érdemes még megemlíteni Johan Cruyffot, akit persze nevezhetünk a totális futball legnagyobb hatású alakjának, de emlegethetjük vele kapcsolatban azt a hatást, amelyet egy egész országra, egy generációra gyakorolt. Az ő sikereit látva kezdték a hollandok végképp maguk mögött hagyni a háborút követő évek traumáit. Nem hagynám ki a világért sem George Bestet, aki a hatvanas évek rockzenéjének csúcspontján az első, mondjuk a Beatles népszerűségét elérő rock-, illetve az akkori szóhasználat szerint inkább popikon volt. Vagy Michel Platinit, aki először volt képes arra, hogy a középpályás sorba „helyezze át” egy csapat góllövőszekcióját. (1984, Európa-bajnokság.) S nem utolsósorban Zinedine Zidane-t, aki egy nemzedék hőse lett, s akinél francia szociológusok szerint senki sem tett többet a bevándorlók anyaországba illeszkedéséért.

Artista vagy orthista, azaz a magyar labdarúgás úttörői

Magyarországon Kocsis Sándort, az Aranycsapat középcsatárát Aranyfejűnek is nevezték, úgy tartották, addig nem volt hozzá hasonlóan jó fejelő futballista nálunk. Persze az idősebbek ezzel néha vitába szálltak, emlegetve: Kalmár Jenő legalább olyan jól fejelt. Micsoda véletlen: „Kockának”, azaz Kocsisnak a Budapesti Honvédban egy ideig éppen Kalmár Jenő volt az edzője! (Kocsis egyébként kitűnően ollózott is, azaz a kapunak háttal állva, a levegőből is képes volt kapura küldeni a labdát.)

Újító volt a maga nemében két legendás szélső is: éles szögből leadott lövéseik híre fennmaradt az utókornak. Talán nincs is olyan futballrajongó, aki ne hallott volna még a Kohut Vilmos nevét viselő „Kohut-szögről”, vagy a Sándor Károly szinte az alapvonal közeléből lőtt góljait jellemző „Sándor-szögről”. Orth Györgyöt tartották az első hazai futballgéniusznak. („Talán még Puskásnál is jobb volt” – mondta róla nagyapám, aki idézte az idevágó pesti szóviccet: „Ez a fiú nem is artista, hanem valóságos orthista”.) Palotás Péter, majd még inkább Hidegkuti Nándor tökéletesítette – egyébként a világon is az elsők között – a hátravont középcsatár fogalmát. Mátrai Sándor volt az első védő, aki szívesen és eredményesen alkalmazta a becsúszó szereléseket. Albert Flórián nagy erőssége volt a szlalomozó labdavezetés – az, amivel manapság a brazil Kaká aratja a babérokat. A tragikus sorsú Pusztai László bedobásai szinte szögletekkel, beívelésekkel értek fel. S szerencsére a fenti felsorolás korántsem teljes!

Újító volt a maga nemében két legendás szélső is: éles szögből leadott lövéseik híre fennmaradt az utókornak. Talán nincs is olyan futballrajongó, aki ne hallott volna még a Kohut Vilmos nevét viselő „Kohut-szögről”, vagy a Sándor Károly szinte az alapvonal közeléből lőtt góljait jellemző „Sándor-szögről”. Orth Györgyöt tartották az első hazai futballgéniusznak. („Talán még Puskásnál is jobb volt” – mondta róla nagyapám, aki idézte az idevágó pesti szóviccet: „Ez a fiú nem is artista, hanem valóságos orthista”.) Palotás Péter, majd még inkább Hidegkuti Nándor tökéletesítette – egyébként a világon is az elsők között – a hátravont középcsatár fogalmát. Mátrai Sándor volt az első védő, aki szívesen és eredményesen alkalmazta a becsúszó szereléseket. Albert Flórián nagy erőssége volt a szlalomozó labdavezetés – az, amivel manapság a brazil Kaká aratja a babérokat. A tragikus sorsú Pusztai László bedobásai szinte szögletekkel, beívelésekkel értek fel. S szerencsére a fenti felsorolás korántsem teljes! Johan Cruyff 1974-ben az argentinok ellen varázsol. Azt jelentette a hollandoknak, mint John Lennon és Mick Jagger együtt az angoloknak. FOTÓ: AFP Johann Cruyff -->

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a bama.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a bama.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!