A „szarromániázás” oké?

Noha tisztában vagyok azzal, hogy nyár van, szabadságok, meg minden, és hogy a politika el van foglalva a saját hülyeségeivel, mégis furcsállom, hogy azok a botrányos, visszatetsző események, amelyek a Ferencváros–Hertha és az Újpest–Steaua labdarúgó-mérkőzéseken játszódtak le, kis hazánkban majdhogynem visszhangtalanok maradtak. No, nem mintha az élvonalba az idén visszajutott Fradi felkészülési meccsének, illetve a lilák Európa-liga-selejtezőjének bármiféle sportértéke is lett volna (simábbnál simább „zakók” itt is és ott is), azonban a pályán kívüli történések mellett szerintem mégsem lehet csak, úgy, minden szó nélkül elmenni. Márpedig idehaza mintha ennek lennénk a tanúi, ami még akkor se nagyon érthető, ha azt valamennyien jól tudjuk, hogy az ember a saját szennyesét nem szívesen teregeti ki...., szemben a másokéval, ahogyan azt például Móring József Attila, a Kereszténydemokrata Néppárt országgyűlési képviselője tette, aki egyenesen diplomáciai lépéseket követelt a Bajnai-kormánytól azon transzparens miatt, amit néhány, az agyhalált lábon kihordó Steaua-„drukker” feszített ki Bukarestben, és ami szerinte „minden embert sért, akit magyar anya szült”. No, már most, nehezen vitatható, hogy a szóban forgó feliratnál („Mennyi ideig tartja egy magyar nő a szart magában? 9 hónapig”) kevés ocsmányabbat olvashattunk a világ stadionjaiban – pedig hát, volt egynéhány –, ugyanakkor meggyőződésem, hogy a „szurkolói” erőszak és gyűlöletkeltés bármely formája ellen itthon is fel kellene lépni. Mert erről mintha hajlamosak lennénk „nagyvonalúan” megfeledkezni...

Legalábbis jómagam nem emlékszem, hogy akár a KDNP politikusa, akár más pártok képviselői sérelmezték volna azoknak az emberszabásúaknak a magatartását, akik a Ferencváros már említett mérkőzésén előbb „Heil Hitler!” és „Sieg Heil!” üvöltéssel „üdvözölték” a német drukkereket és az őket elkísérő újságírókat, majd néhányukat alaposan meg is verték. Aztán lehetett (sőt, kellett) volna mit mondani az Újpest bukaresti vendégjátéka kapcsán is..., kezdve a „mi most az egész magyar ultratársadalmat képviseljük ebben a kibaszott cigány városban”-féle, barátságosnak nem igazán nevezhető vezérszurkolói megnyilvánulástól egészen az „Utálunk, szar Románia” rigmusig, hogy az olyan momentumokról már ne is nagyon beszéljünk, mint a Steaua futballistájának, Székely Jánosnak a lehazaárulózása, ami ugye, megint csak egy viszonylag szokatlan formája a „hazaszeretetnek”. Hogy aztán a román „kigyúrtaknak” sikerült-e tahóbb szöveget kitalálniuk, avagy magyar „kollégáik” vitték el a prímet a „szarromániázással”, abba szerintem most ne nagyon menjünk bele, annyi azonban tény, hogy a „mi fiaink” viselkedése messze-messze nem verte ki idehaza oly mértékben a biztosítékot, mint az a bizonyos bukaresti két mondat. Hogy miért? Nos, részben nyilván azért, mert a pofon sokkal kevésbé fájdalmas, ha adjuk, nem pedig kapjuk, részben meg azért, mert az utóbbi időben a verbális ámokfutás Magyarországon annyira elharapódzott – gondolok itt például a cigányozás és a zsidózás legkülönfélébb válfajaira, avagy a szélsőségesek utcai demonstrációkon elhangzó, uszító beszédeire –, hogy lassan-lassan kezdünk az ilyesmire immunissá válni. Holott a mocskot nem lenne szabad megszokni.