Hírek

2010.01.27. 05:09

Balsors akit régen tép?

Nem kérdés, hogy mind a tízmillió magyar mellé nem fogadhatunk pszichoterapeutát, ám az is tény, hogy a jelenleg tapasztalható politikai megosztottság és már-már beteges gyűlölködés még csak véletlenül sem a töretlen optimizmust, a felhőtlen jókedvet meg a határtalan önbizalmat hozza elő az emberekből.

Stanga István

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem meggyőződésem, hogy az ebben az országban élőknek szükségtelen bizonygatni, milyen sok igazság is van a legendás pesszimizmusunkról szóló közvélemény-kutatásokban, vagyis azokban az ilyen-olyan felmérésekben, amelyek mind-mind azt mutatják, hogy mi, magyarok, egy szép ementáli sajtból is csupán a lyukat vagyunk hajlandóak észrevenni. Hogy mindig ilyenek voltunk-e, netán a történelem viharai vették el az életkedvünket, abba szerintem most ne menjünk bele, annyi azonban tény, hogy esetünkben ehhez a borúlátáshoz még vészes önbizalomhiány is társul, márpedig ez a kettő együtt „halálos” kombináció. Hogy mennyire, azt történetek hosszú sorával lehet igazolni. Vegyünk két sportpéldát csak az elmúlt néhány napból. Ott voltak ugye, férfi kéziseink, akik az osztrák „sógoroknál” rendezett Európa-bajnokság legelső meccsén valóságos csodát tettek a sportág koronázatlan királyainak számító, szinte verhetetlen francia válogatott elleni döntetlenezéssel, hogy azután ne csak a spanyoloktól szenvedjenek már-már megalázó vereséget (ami különben belefért a dologba), hanem azoktól a csehektől is, akik ellen a döntetlen is elég lett volna a továbblépéshez, és akiket elvben tízből hétszer-nyolcszor viszonylag simán meg kellene vernünk. Ha lehet, még kínosabb volt az a kudarc, amelyet a hazai, debreceni és budapesti rendezésű futsal Európa-bajnokságon szenvedtünk el, amikor is a csehek elleni utolsó mérkőzésen – lám, lám, már megint azok a fránya csehek – úgy kaptunk ki (miközben egy iksz megint csak a továbbjutásunkat eredményezte volna), hogy már 4:0-ra is vezettünk. Hogy mi történt velünk? Nos, a szakemberek szerint csupán a szokásos magyar betegségek jöttek elő..., nem hittünk eléggé a győzelemben, nem bíztunk magunkban – ellentétben azokkal a csehekkel, akik 4 gólos hátrányban sem adták fel –, így aztán a döntő pillanatokban megremegetett a kezünk (lábunk). Sokszor „csak” ennyin múlik a siker.

Persze, ez a történet nemcsak a sportról – sőt, nem elsősorban a sportról – szól, hiszen a pesszimizmus, illetve az önmagunkba, a képességeinkbe, a tudásunkba vetett hit hiánya másutt összehasonlíthatatlanul súlyosabb következményekkel jár annál, mint hogy megyünk-e még egy „kanyart” a férfi kézisek kontinenstalálkozóján, vagy hogy láthatnak-e még bennünket játszani az Eb-n a teremfoci hazai szerelmesei. Ha ugyanis az a mentalitás marad uralkodó az élet egyéb területein is (legyen szó társadalomról vagy gazdaságról), amelyet a pályákon tapasztalhatunk – és nagyon úgy tűnik, hogy erre kell számítanunk –, semmi esélyünk, hogy kitörjünk a jelenlegi helyzetünkből. Akkor maradunk az a kedvetlen és idegbeteg, sikerélmény nélküli ország, amik most vagyunk, és szemlélhetjük úgy a világot, mint Woody Allen, aki ugye, az élet dolgait két részre osztotta: rettenetesre és kibírhatatlanra. Hogy miket is kellene tennünk a változás érdekében, arról őszintén szólva halvány fogalmam sincsen (elvégre mind tízmillió magyar mellé mégsem lehet pszichoterapeutát fogadni), azt azonban annál jobban tudom, hogy az a rettenetes, sőt, végzetes politikai megosztottság, no, meg persze, az a már-már beteges gyűlölködés, amely ez idő tájt jellemzi ezt az országot, még csak véletlenül sem a töretlen optimizmust, a felhőtlen jókedvet meg a határtalan önbizalmat hozza elő az emberekből. Na, úgyhogy szerintem  valahol itt lenne érdemes elkezdeni a dolgot, ellenkező esetben ugyanis nemhogy kiegyensúlyozott és sikerorientált ország nem leszünk, de még 2050-ben is ugyanabban a mocsárban dagonyázunk majd, amelyben most vagyunk, keseregve a minket sújtó balsorson. Holott bajaink java részéről nem a végzet tehet.

Ezek is érdekelhetik