Az asszony, aki ott sem volt

Hogy a szocialisták hétvégi választási szereplését ki hogyan értékeli, nem csupán politikai szimpátia, de bizonyos fokig nézőpont kérdése is (vannak, akik a választóktól kapott újabb hatalmas pofonról beszélnek, míg mások  azt emelik ki, hogy a teljes összeomlást azért valahogy mégiscsak sikerült elkerülni), tény azonban, hogy Szili Katalin, a párt emblematikus alakja és a T. Ház egykori elnöke azok közé a politikusok közé tartozik, akik szerint az MSZP most vasárnap megsemmisítő vereséget szenvedett. Számomra legalábbis ez derül ki abból a közleményből, amelyet Szili nem túl sokkal az urnák lezárását követően adott ki (ha rosszindulatú lennék, akár azt is feltételezhetném, hogy a szöveget már jó előre megírták), és amelyben – egyebek mellett – olyan megállapítások szerepelnek, miszerint a voksolás eredményei túlmennek minden határon, aztán, hogy a szocialisták vezetői méltatlanná váltak valamikori, durván két és fél milliós táboruk bizalmára, s hogy a neoliberális nézetrendszerrel szakítani nem képes párt megalázó vesszőfutása csak és kizárólag a magyarság nemzeti érzéseit és szociális érdekeit mellőző politizálásnak „köszönhető”. No, már most, jómagam egy másodperc erejéig se állítom, hogy Szilinek egy s másban ne lenne igaza (ellentétben az éppen új platformot gründoló Gurcsány Ferenccel, aki volt párttársa és ellenlábasa véleményét kommentálva azt mondta, miután az MSZP ma is bírja minden negyedik választó bizalmát, így Szili véleménye nemcsak megalapozatlan, de butaság is), ám az is meggyőződésem, hogy az MSZP parlamenti frakciójából – következésképpen a pártból is – távozó Szilinek egyszerűen nincs joga ilyesmiket a többiek szemére vetni, hiszen  az egykor szebb napokat látott csapat széteséséhez az ő tevékenysége és öntörvényűsége is jelentősen hozzájárult.

És most ne menjünk bele annak a kérdésnek a taglalásába, hogy a pártot elhagyó politikus asszony részéről vajon mennyire is etikus megtartani a listáról szerzett mandátumát (mert bár az az érvelés, miszerint tett már ő annyit az MSZP-ért, hogy ne piszkálják a képviselői helye miatt, nemcsak jól hangzik, de igaz is, ám a konkrét esetben morális kérdésről van szó), foglkozzunk inkább azokkal a tényezőkkel, amelyek a szocialisták bukását okozták, és amelyekhez – meglátásom szerint – Szili Katalin is asszisztált. Mindenekelőtt szeretném eloszlatni azt a közkeletű tévhitet, hogy az MSZP hanyatlása az őszödi beszéddel kezdődött (ilyet elsősorban azok állítanak – többek között Szili is –, akik a saját felelősségüket szívesen hárítanák át Gyurcsányra és követőire), mivel az a folyamat, amely a 2010-es drámai bukáshoz vezetett, sokkal korábban elindult. Olyannyira, hogy Gyurcsány – amint azt köztudott – már Őszödön arról beszélt, hogy a „szarból” kellett visszahozniuk a kormányzást a végére, vagyis Damoklész kardja messze nem csupán a híres-hírhedt beszéd elhangzása után és nem is csak amiatt lebegett a 2002 óta hatalmon lévők feje fölött. Hanem például a szocialista párt szellemi-ideológiai megújulásra, innovációra való képtelensége miatt, aztán mert lövésük se volt arról, miként is lehetne és kellene megszólítani a fiatalabb generációk tagjait, hogy a Medgyessy Péter nevével fémjelzett – és a gazdaságot lepadlózó – „100 napos osztogatásról”, vagy a szintúgy nem az utóbbi időszakban elkezdődött pénzlenyúlásokról (lásd az 1990-es évek közepén kirobbant Tocsik-ügyet) már ne is beszéljünk. Mindezekhez Szilinek egy szava se volt..., vagy ha mégis, azokat nem sietett annyira a nyilvánosság elé tárni, mint a mostani bírálatait. No, meg hát, túlságosan nem is zavarhatták őt annyira a dolgok, hisz 2005-ben az MSZP színeiben örömest és a fenntartások nélkül bevállalta volna az államfői posztot. Na, egyszóval számomra Szili Katalin nem (sem) hiteles. És nem biztos, hogy én tehetek róla.