Nyugdíjpénztári einstand

Magyarország továbbra is elg súlyos válsággal küzd, így hát most azokon a sor, akik eddig kevesebbet vállaltak – ezzel a nem túlságosan bonyolult alapvetéssel magyarázta Orbán Viktor azokat a gazdasági intézkedéseket, amiket a Széll Kálmán Alapítvány rendezvényén jelentett be, és amelyek a kormány úgynevezett második akciótervének a gerincét képezik. És bár a miniszerelnök által ismertetett elképzelések részleteit pillanatnyilag nem ismerjük, annyi biztos, hogy a kabinet az elkövetkező három esztendőben évi 161 milliárd forintnyi válságadót kíván beszedni a távközlési cégektől, a kereskedelmi láncoktól, nem különben pedig az energiaszektor tagjaitól. Emellett a kormányzat leállítja a PPP-beruházásokat, továbbá 2011 végéig szünetelteti a magán-nyugdíjpénztári kifizetéseket, ami az állam számára nem kevesebb mint havi 30 milliárdos megtakarítást jelent. Nos, hogy az egyesek által máris afféle „szocialista Robin Hood”-ként emlegetett Orbán bejelentéseihez ki miként viszonyul, vérmérséklet, no, és persze, politikai meggyőződés dolga – némelyek hősként ünneplik a kormányfőt, mások megszorításokról beszélnek, mondván, a megsarcolt multiktól elvett pénzt úgyis a lakosság fizeti meg, megint mások arra emlékeztetnek, hogy nem is olyan régen még a Fidesz volt a legnagyobb ellenfele az energiaszektort terhelő adóknak –, az azonban biztos, hogy az Orbán által beharangozott  „válságsarcok” korántsem példa nélküliek a világban, továbbá, hogy ez az impozáns kormányzati „pénzgyűjtés” nemhogy nem találkozik az emberek egyetértésével, de kifejezetten bírja azok támogatását..., ami egyáltalán nem elhanyagolható szempont. Megjegyzem, a problémát számomra sem igazán az érintett vállalatok (extra)profitjának időleges (?) megcsapolása jelenti, mint inkább a magán-nyugdíjpénztári tízmilliárdok einstandolása, ami ugye – kár lenne tagadni – a legenyhébben szólva is durva megoldás.

Mert bár lehet azt mondani, hogy Gyurcsány Ferenc, a szocialista párt volt miniszterelnöke igencsak sarkosan fogalmaz legújabb blogbejegyzésében ahol is – többek között – olyanokat ír, hogy „a kormány le akarja nyúlni a nyugdíjpénztárosok pénzét”, hogy „jön Orbán, elveszi a pénzünket (...) és büszke zsebtolvajként úgy tesz, mintha ebben semmiféle kivetnivaló sem lenne”, hogy ez „nem kölcsön, hanem lopás”, hiszen „a kölcsönhöz szabad akarat és két fél beleegyezése kell”, hogy „ez nem kormányzás, hanem szabad rablás”, és hogy emiatt „tényleg eljött a szabadságharc ideje”, ám ettől a tény még tény marad: az Orbán-kormány most egyszerűen elveszi azokat a pénzeket, amelyekhez az ég világon semmi köze, és amelyeket messze nem azért fizetnek be 3 millió magyar után a nyugdíjpénztárakba, hogy jöjjön egy hatalom, amely bármiféle engedély és jóváhagyás nélkül kisajátítja (és a fene tudja, milyen célokra fordítja) a megtakarításainkat. Amely megoldás ugyan vitathatatlanul passzol a sherwoodi erdő ura által alkalmazott eljáráshoz (lásd a „Robin Hood, a tolvajok fejedelme” címet), csak éppen nem túlságosan sokban különbözik attól, mintha Orbánék egy szép napon a bankokban elhelyezett forintjainkról hinnék azt, hogy azzal ezentúl ők rendelkeznek. És bár azzal magam is tisztában vagyok, hogy a forradalmak (így a többi között a „nagy áprilisi fülkeforradalom” is), nem különben pedig a szabadságharcok nemcsak az illemet és az erkölcsöket írják fölül, de a törvényeket is, nem vagyok túlságosan elragadtatva attól, amikor egy kormányzat olyan megoldásokkal kísérletezik, amelyeket még Hugo Chávez is kétszer meggondolna. Holott utóbbinál nem függ a falakon semmiféle együttműködési nyitakozat.